„De akármilyen hiúnak és cifrának alakult is át a Ház apránként, egyetlen egy tekintetes úr mégis volt benne: Szontágh Pál úr. Alakján, ruházatán, szavain meglátszott a tekintetes íz. Ő volt az utolsó ember, aki fényt vetett erre a címre, mely kétszáz esztendeig volt a legtiszteltebb titulus Magyarországon” (Pesti Hírlap, 1. számú melléklet, 1884. május 18. 9. p.)

A felvidéki származású nemesi család gyökerei a XVI. századra Szászországba vezethetők vissza. Az iglói ág, amelyhez Szontágh Pál is tartozik a XVIII. század közepén telepedett le Nógrád megyében. A család felmenői között találkozhatunk bányászattal, politikával, joggal foglalkozó, katonai, de teológia és irodalmi pályán jeleskedő tagokkal egyaránt. Szontágh István, Pál édesapja a gróf Forgách és herceg Koburg-Koháry családok jogügyi igazgatója, édesanyja pedig Veres Anna, a horpácsi szolgabíró leánya volt. Családi örökségként kapta őseinek erényeit Szontágh Pál, aki – Horpácson született két testvérével, Antóniával és Ferenccel ellentétben – Szécsényben látta meg a napvilágot, 1820. szeptember 12-én. Szülei nagy gondot fordítottak gyermekeik taníttatására, így Pál részben Szécsényben végezte tanulmányait magántanulóként, később pedig Eperjesre került, ahol retorikát tanult, illetve megkedvelte az irodalmat is. Ezt követően Losoncon hallgatott poétikát a református kollégiumban. Diákévei alatt életre szóló barátságot kötött Madách Imrével, aki Szontágh Pál mindenben kételkedő, örökösen kérdező, őszinte személyiségéről formálta meg később Lucifer alakját Az ember tragédiájában. Tanulmányai végső állomása Pest volt, ahol bölcsészeti és jogi végzettséget szerzett. 1839-ben Bónis Sámuel (édesanyja sógora) segítségével, aki akkor a szabolcsi követ volt, Pozsonyba került országgyűlési gyakorlatra, így betekintést nyerhetett az akkori politikai élet működésébe. 1840-ben esküdött fel királyi táblai hites jegyzőnek, jurátusnak, majd ugyanazon a nyáron Nógrád megye tiszteletbeli aljegyzője lett. 1841-ben ügyvédi, a következő évben váltóügyvédi vizsgát tett. Szülővárosában, Szécsényben 1842-1847-ig szolgabírónak választották meg. Közben persze az irodalom iránt érdeklődése sem lankadt, Nagy Ivánt idézve: „hét nyelven beszélt, és nem csak az ókor remek íróit tanulta és ismerte, de szorgalmasan olvasta az újkori világirodalom termékeit is. […] Latinul annyira tudott, hogy azon nemcsak választékos prózát, de verseket is írhatott. Sőt, alap, tartalom és él tekintetében, mint epigrammaíró is kiváló tehetséget árult el.” A Pesti Hírlapban is rendszeresen publikált, valószínű így nyílt lehetősége megismerni az ellenzék, a liberálisok nézeteit. 1847-ben Besztercebánya közelében fekvő Libetbánya országgyűlési követe lett, és amint megyéjének képviseletét, úgy a követi munkát is ingyen végezte.

1848-ban a Szécsénybe költözött új földesúr, Pulszky Ferenc biztatására, Szontágh fogalmazói állást vállalt Bécsben, a felség személye körüli magyar minisztériumban. Közben Október 6-án Bécsben, a magyar forradalommal szimpatizáló tömeg harmadszor próbálta megállítani a Magyarország felé induló, a forradalmat leverni készülő osztrák csapatokat. A bécsi forradalmi erők élére Bem József állt, aki október 31-ig tudta tartani a várost. Szontágh Pál átmeneti menedéket nyújtott a sebesült tábornoknak, és segítséget nyújtott abban, hogy Bem Pozsonyba szökhessen az őt üldözők elől. Bem megmentőjének kezére és lábára ezek után vasat vertek: három éven át raboskodott az olmützi börtönben. „Pál bátyámat hozzátartozói és barátai később szemrehányással kérdezték, miért nem tagadta le Bem megszöktetését, hiszen nem volt ellene más tanú, mint a portás, mert az jelentette föl. Mire ő azt felelte, hogy szégyellt volna hazudni. Ez jellemező rá nézve egész életfolyásán át” (Papp-Szász Lajosné: Két Szontagh életrajz, 11. p.) A rabság nemcsak testét, de lelkét is meggyötörte Szontágh Pálnak, így a börtönből való szabadulása után, 1850. nyarától, a közélettől teljesen visszavonult, és előbb Szécsényben, majd Horpácson keresett menedéket.

Tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét tevékeny szerepet játszhasson a hazai politikában. 1865-ben a balassagyarmati kerületben, 1869-ben a Csanád megyei Nagylakon, 1872-ben a somogyi Tabon választották újra országgyűlési képviselővé. Választókerületeiről kapta a „nógrádi”, „csanádi”, „somogyi” megszólításait, megkülönböztetésül az azonos nevű, „gömöri” Szontágh Pál képviselőtől. 1875-től Tisza Kálmánnal (akinek barátságát is élvezte), együtt a Szabadelvű Párt tagja lett. A párt programja az ország teljes függetlenségét szerette volna elérni a politika eszközeivel, ehhez pedig óriási szellemi erőket kellett mozgósítani. A párt legkedveltebb egyéniségei és legszívesebben hallgatott szónokai közé tartozott Szontágh Pál, aki mindig csepegtetett egy kis szenvedélyt mondandójába: „De különben is küzdelemmel jutni valamihez inkább jutalmazza az önérzetet, mint azt készen találni, s a kivívott tér biztosabban tartható meg, mint az melynek elfoglalása könnyű és játékszerű, – hiszen a politikában is inkább ragaszkodunk törvényekhez és békekötésekhez, mint kínált kegyajándékokhoz. Azért hát előre!” (Nógrádi irodalmi ritkaságok 5.: Szontágh Pál válogatott írásai 61. p.). 1879 és 1887 között a képviselőház alelnökének választották, 1884-ben belső titkos tanácsosi méltósággal is felruházták, 1887-ben pedig a főrendiház életfogytiglani tagjává nevezte ki a király.

Szontágh Pál számára horpácsi birtoka mindig az a hely maradt, ahonnan nyugodt lélekkel indulhatott a politikusi pálya különböző „küzdőtereire”. Az olvasás és írás pedig folyamatosan táplálta szellemét a legzordabb időkben is. Idősebb korára is megmaradt érdeklődése és vendég- és gyermekszeretete, valamint együttérzése a szegényebbek iránt.

Életének utolsó éveiben teljesen visszavonult a közélettől, csak egy-egy aktuális kérdésben fogalmazta meg véleményét csípős epigrammákban. Szontágh Pál 1904. június 15-én halt meg Horpácson, saját hőn szeretett „grund”-ján, „ahonnan akác és rozmaringillat oson be a kertből”.