Aranybulla

AZ ARANYBULLA

Kíváncsi vagy, miért adtam ki az Aranybullát?

Az alábbi szűrőkre kattintva olvass bele a híres oklevélbe, és ismerd meg II. András legfontosabb intézkedéseit!

Szerviensek

Egyház

Bíráskodás

Ispánságok

Méltóságok, tisztségek

Birtokpolitika

Idegenek

Királyi bevételek

Adók

Várjobbágyok

Nők

Legfontosabb rendelkezések

Keletkezés

Teljes szöveg

A Szentháromság és Oszthatatlan Egység nevében. András, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Halics és Lodoméria királya, mindörökké. Mivelhogy mind országunk

nemeseinek

, mind másoknak is

Szent István király által elrendelt szabadsága

némely királyoknak a hatalmaskodása folytán, akik olykor saját haragjukat akarták megbosszulni, olykor pedig gonosz emberek hamis tanácsaira hallgattak, vagy olyanokéra, akik [csak] saját hasznukat keresték, igen sok dologban kisebbedést szenvedett, ezek a mi nemeseink felségünket és a mi elődeinknek, az ő királyaiknak felségét kéréseikkel és sok sürgetéssel zaklatták országunk újjáalakítása végett. Mi tehát az ő kéréseiknek mindenben eleget kívánván tenni, ahogy tartozunk, különösen pedig mivel közöttünk és őközöttük ezen okból már gyakrabban nem csekély elkeseredésre jutott a dolog, amit, hogy a királyi méltóság teljesebben megőriztessék, illik elkerülni — ez pedig senki más által nem történhetik jobban, mint őáltaluk —, megengedjük mind nekik, mind országunk más embereinek a szent király által engedett szabadságot. És egyéb olyat is, ami országunk állapotának újjáalakítására tartozik, üdvösen rendelünk a következő módon:

A törvény első része egy emelkedett hangvételű bevezető, azaz arenga (ennek helyét veszi át a modern korok törvényeiben a praeambulum). Az Aranybulla bevezetője leírja, hogy a törvény II. András uralkodása alatt született, illetve azt is, hogy a király mely országok felett uralkodott. Az előbeszédben említett konfliktusokra nemcsak ez, hanem korábbi törvények is hivatkoznak (pl. Könyves Kálmán [ur. 1095—1116] törvényeiben is hasonló bevezetővel találkozhatunk), így feltételezhetjük, hogy bevett formuláról van szó.

[1.] Hogy évenként a

szent király ünnepén

, hacsak nem akadályoz bennünket váratlan nehéz ügy avagy betegség, Fehérváron tartozunk ünnepelni. És ha mi jelen lenni nem tudnánk, a

nádor

kétségtelenül ott lesz helyettünk, hogy a mi nevünkben az ügyeket meghallgassa. És az összes

serviensek

, akik akarnak, oda szabadon eljöhetnek.

A korábban rendszertelenül megtartott törvénylátó napok intézménye jelenik meg e sorokban, immár az évenkénti rendszeresség ígéretével. A fehérvári törvénylátó napokon az ország kiváltságos rétegei a király elé járulhattak panaszaikkal, sérelmeikkel, ő pedig igazságot szolgáltatott. Ha a király valamilyen oknál fogva nem tudott megjelenni az augusztus 20-án kezdődő fehérvári törvénylátó napokon, a nádor szolgáltatott helyette igazságot. Ebben a pontban a nádor újabb feladatkört kapott. Eddig a királyi udvar tisztségviselője volt, innentől kezdve pedig az egész ország főbírája lett. A jogilag később egységesülő nemességnek egyik fontos kiváltsága maradt, hogy csakis a királyi bíróságok hozhattak ítéletet peres ügyeikben.

[2.] Azt is akarjuk, hogy sem mi, sem a mi utódaink valamely hatalmas kedvéért servienseket soha el ne fogassanak, vagy [azok birtokait] fel ne dúlják, hacsak előbb meg nem idézték, és bírói úton el nem ítélték őket.

Ez a cikkely kimondta, hogy a királyi szerviensek és birtokaik bírói ítélet híján sérthetetlenek. Ez a később jogilag egységesülő nemesség, amelybe a királyi szerviensek is beleolvadtak, egyik sarkalatos kiváltsága maradt évszázadokon át.

[3.] Úgyszintén: semmiféle adót, sem

,,szabad dénárok”

-at nem fogunk szedetni a

serviensek

birtokai után, sem az ő házaikba vagy falvaikba nem szállunk, hacsak nem hívnak bennünket. Az egyházak népeitől sem fogunk semmiféle adót szedni.

Ez a cikkely biztosította az egyház és a szerviensek adómentességét. Ez lett a jogilag később egységesülő nemesség egyik legfontosabb kiváltsága, ami egészen a 19. századig megillette. II. András korában számos adófajta létezett, ezek közül a leggyakrabban említett a „szabad dénárok” voltak. Valószínűleg az egyik legrégebbi adófajtáról van szó, amelyet a neve ellenére nem csak a szabad jogállásúak fizettek. Ez a pont azt is rögzítette, hogy a király és udvartartása nem szállhat meg szerviensi birtokon. Azért volt fontos ezt rögzíteni, mivel a király az év nagy részét azzal töltötte, hogy udvarával vándorolt az országban, és ilyenkor mások otthonában szállt meg. Ez a vendéglátó számára igen komoly költségekkel járhatott, ugyanis ilyenkor napokig etetni, itatni, mulattatni kellett az uralkodót és kíséretét.

[4.] Ha valamely

serviens

fiú nélkül hal meg, birtoka negyedrészét leánya örökölje, a többiről úgy intézkedjék, ahogy akar. És ha váratlan halál folytán intézkedni nem tud, [azok a] rokonai örököljék, akik hozzá közelebb állnak. És ha egyáltalán semmi nemzetsége sincs, a király fogja azokat birtokába venni.

A birtokot csak férfiágon lehetett örökíteni. Az apa halála után leánygyermekei a birtok egynegyed részét örökölték, amit általában pénzben fizettek ki nekik. Ezt a középkori jogban leánynegyednek nevezték. Ha a földbirtokosnak nem születtek fiúgyermekei, akkor a birtokait szabadon örökíthette. Ha nem végrendelkezett, akkor a legközelebbi férfi rokonok örököltek, ha pedig a nemzetségnek már nem volt élő férfi tagja, a birtok visszaszállt a királyra. Ezt a középkori jogban háramlásnak nevezték, amely intézménnyel Magyarországon először Könyves Kálmán törvényeiben találkozhatunk.

[5.] A megyei

ispánok

serviensek

birtokai felett ne ítélkezzenek, csak pénz- és

tizedügyekben

. A

megyei udvarispánok

egyáltalában senki felett ne ítélkezzenek, csupán váruk népei felett. A tolvajok és rablók felett a

királyi billogosok

ítélkezzenek, de csak magának az ispánnak lábainál.

Ez a pont garantálta a szerviensek mentességét a megyésispán bíráskodása alól. Az ispán csak a tizeddel vagy más adófizetéssel kapcsolatos ügyekben ítélkezhetett első fokon. A megyei udvarispánok joghatósága innentől kezdve csupán a várispánságban élők peres ügyeire korlátozódott. A királyi billogosok joghatósága is jelentősen csökkent, csak rablók és tolvajok fölött ítélkezhettek az ispán jelenlétében.

[6.] Úgyszintén: az egybecsődült népek [senkit] tolvajnak ne kiálthassanak, mint ahogy [idáig] szokták.

A törvény a népítélet gyakorlását igyekszik betiltani, vagyis azt, hogy a nép tolvajnak titulálhasson valakit bírói eljárás nélkül.

[7.] Ha pedig a király az országon kívül akar hadat vezetni, a

serviensek

ne tartozzanak vele menni, csak az ő pénzén, és visszatérése után rajtuk hadbírságot ne szedjen. Ha azonban az ellenség részéről jön sereg az országba, mindnyájan egyetemlegesen menni tartozzanak.

A királyi szerviensek számos kiváltságukért cserébe közvetlenül a király zászlaja alatt voltak kötelesek hadba szállni szükség esetén, nem pedig a vármegyét vezető ispán seregében. Ez azonban csak az ország határán belül dúló harcokra, a honvédelemre terjedt ki kötelező jelleggel, a határokon túli hadakozás költségét már a királynak kellett állnia. A szerviensek kikerülése a vármegyei hadvezetés alól a király szándékainak megfelelően jelentősen csökkentette a veszélyesnek tartott ispánok hatalmát és tekintélyét, így ez II. András politikájának egyik legfájdalmasabb pontja volt számukra.

[8.] A

nádor

országunk minden embere felett különbség nélkül ítélkezzék. De a

nemesek

[olyan] ügyeit, melyek a fővesztésre vagy birtokaik feldúlására vonatkoznak, a király tudta nélkül ne fejezhesse be. Helyettes bírákat ne tartson, csak egyet, a saját udvarában.

Az 1. törvénycikk mellett ez a pont is mutatja a nádor jogkörének bővülését: immár az ország minden lakosa fölött ítélkezhetett, tehát országos bírói jogkört kapott. A nádornak a szövegben említett helyettese az alnádor volt.

[9.]

Udvarispánunk

, amíg [a királyi] udvarban tartózkodik, mindenki fölött ítélhet, és az udvarban elkezdett ügyet bárhol befejezheti. De ha birtokán tartózkodik,

poroszlót

nem küldhet, sem a feleket nem idézhet meg.

A nádor jogkörének bővülése miatt korábbi feladatainak egy részét az udvarispán vette át. Ez a cikk az ő bíráskodási jogát szabályozza.

[10.] Ha valamely fő tisztséget viselő

jobbágy

a háborúban meghal, annak fiát vagy testvérét hasonló tisztséggel kell megajándékozni. És ha

serviens

hal meg ilyen módon, annak fiát a király úgy ajándékozza meg, ahogy jónak látja.

A háborúban meghalt előkelő fiát vagy testvérét ugyanolyan tisztséggel kell kitüntetni, mint amit korábban az elhunyt birtokolt. Az uralkodó így igyekezett kárpótolni a családot a veszteségért és biztosítani a megszokott életszínvonalukat. Emellett az adott család hűségét is jó eséllyel megerősítette ezzel. Ami pedig a szervienseket illeti, esetükben a király nem köteles így tenni, tehát az Aranybulla tesz különbséget az előkelők és a szerviensek között.

[11.] Ha vendégek, tudniillik előkelő emberek jönnek az országba, az

ország tanácsa

nélkül méltóságokra ne emeljék őket.

A vendégek alatt a külföldieket (latinul hospeseket) értették. A törvénycikk értelmében csak akkor kaphattak méltóságot, ha a királyi tanács ezt jóváhagyta. Valójában többnyire így történtek a kinevezések a korábbiakban is, így a cikkely az addigi gyakorlatot foglalja törvénybe.

[12.] A megholtak feleségeit vagy azokét, akik bírói ítélettel halálra ítéltettek vagy párbajban elestek, vagy semmiféle okból csalárd módon ne fosszák meg hitbérüktől.

A házasságkötéskor a férj vagyona egy részét a felesége javára lekötötte, amivel a feleség megözvegyülése után rendelkezhetett. Ezt nevezték hitbérnek. Az Aranybulla kimondta, hogy a feleséget – bármilyen okból halt is meg a férje – nem lehet megfosztani ettől az összegtől. Az ekkoriban még változó volt, hogy milyen formában kapta meg: birtokban, esetleg pénzben vagy egyéb ingóságban.

[13.] A

jobbágyok

úgy kövessék a [királyi] udvart, vagy utazzanak bármerre, hogy a szegényeket el ne nyomják, se ki ne fosszák.

A 11-13. században az uralkodóknak még nem volt állandó központjuk: kíséretükkel járták az országot, és sokszor magánbirtokokon szálltak meg. Erre több helyen is utal az Aranybulla. Ez is mutatja, hogy a király vendégül látása mekkora terheket rótt az ország népére.

[14.] Ha valamely

ispán

nem viseli magát tisztességesen, ispáni tisztéhez méltóan, vagy a várához tartozó népek [birtokait] feldúlja, ha ez rábizonyul, az egész ország színe előtt csúfosan fosszák meg tisztségétől, és az elvett dolgokat adja vissza.

Ez a cikkely jól látható bizonyítéka annak, hogy András király az ispánok hatalmát szerette volna szabályozni, valamint megakadályozni, hogy ispánságuk területén teljhatalommal irányítsanak. Azt, aki megpróbál visszaélni a hatalmával, megfosztják a tisztségétől.

[15.] Lovászok, pecérek és solymárok ne merészeljenek megszállni a

serviensek

falvaiban.

A lovászok, pecérek, solymárok a királyi szolgálónépek közé tartoztak. A törvénycikk kimondja, hogy a vélhetően vadászatra induló királyt kísérő királyi szolgálónépek nem szállhatnak meg a szerviensek birtokain. Hasonlóan a 3. és 13. cikkelyhez, a király itt ismét a beszállásolás anyagi terheitől igyekszik megóvni a szervienseket.

[16.] Egész megyéket vagy bármiféle méltóságokat örök tulajdonul vagy birtokképpen nem adományozunk.

A közhiedelemmel ellentétben András király sohasem adományozott el egész vármegyét. Ezt nem is tehette volna, hiszen egy vármegyét nemcsak a királyi birtokok alkottak, hanem egyházi és magánkézen lévő földek is, melyek fölött a király nem rendelkezhetett ily módon. Ezért az itt olvasható „egész vármegye” kifejezés valójában nem a vármegye egészére, hanem csak a benne lévő királyi birtokokra vonatkozott, amikkel az uralkodó szabadon rendelkezhetett. Ezek közül volt, amit a király udvarbirtokként saját kezelésében tartott, és volt, ami a várispánsághoz tartozott. András király tehát itt lényegében arra tett ígéretet, hogy nem fogja eladományozni a vármegyék összes királyi birtokát – ami nem is állt volna érdekében.

[17.] Azoktól a birtokoktól, melyeket valaki igaz szolgálattal szerzett, ők soha ne fosszák meg.

András itt szándékosan fogalmaz homályosan, ugyanis az „igaz szolgálat” bármi lehet, amit a király annak minősít. Ez a cikkely egyfajta kiskapu volt, amely lehetővé tette, hogy András tovább folytassa birtokadományozási gyakorlatát, és ne kelljen visszavonnia korábbi birtokadományait.

[18.] Úgyszintén: a

serviensek

, miután engedélyt kaptak tőlünk, szabadon átmehetnek fiunkhoz, vagyis az idősebbtől a fiatalabbhoz, és ezért azok birtokait ne dúlják fel. Senkit, akit fiunk igazságos ítélettel elítélt, vagy pedig ha valakit ő perbe vont, addig, amíg a per őelőtte be nem fejeződött, nem fogadunk be, és viszont hasonlóképpen a mi fiunk sem.

II. András (ur. 1205–1235) fiát, az akkor még csak nyolcéves Béla herceget (a későbbi IV. Bélát, ur. 1235–1270) 1214-ben királlyá koronáztatta, később pedig, 1220-ban átengedte neki az ország területének egy részét is. Béla megkoronázását apja politikai ellenfelei (valószínűleg András testvérének, Imre királynak egykori hívei) erőszakolták ki. A cikkely kimondta, hogy a szerviensek eldönthetik, kinek fogadnak hűséget, viszont ha valakit a király vagy az ifjabb király elítélt, vagy folyamatban lévő peres ügye van, az ne változtathasson pártállást. Erre azért volt szükség, hogy apa és fia ne legyen kijátszható egymás ellen.

[19.] A

várjobbágyokat

szent királytól elrendelt szabadságban

kell megtartani. Hasonlóképpen a vendégeket is, bármilyen nemzetből valók, a kezdettől fogva nekik engedett szabadságban kell megtartani.

II. András korábbi politikája nem sértette a várjobbágyok érdekeit, ugyanis azokat a birtokokat, ahol ők éltek, sem korábban, sem később nem adományozta el az uralkodó. Vendégtelepesek, latinul hospesek, már az államalapítás időszakában is éltek a Magyar Királyság területén, Szent István törvényei is említik őket. A hospeseket kezdetben királyi birtokokon telepítették le, a 13. századtól kezdve viszont már nem csak itt, hanem magán- és egyházi birtokokra is szívesen költöztek. A királyi birtokokon letelepített idegeneket András birtokpolitikája nem hozta hátrányos helyzetbe, ugyanis az ott élő hospesek sosem kerültek a birtokkal együtt más fennhatósága alá.

[20.] A

tizedet

senki se tartozzék pénzben megváltani, hanem ahogy a föld meghozza a bort vagy termést, úgy kell fizetni. És ha a püspökök [ebben] ellentmondanak, nem fogjuk őket segíteni.

A cikkely megtiltotta, hogy a püspökök pénzben szedjék be a tizedet. Ez nagy ellenállást váltott ki az egyházon belül, ugyanis az adót könnyebb volt pénzben beszedni, mint a terményt fáradságos munkával elszállítani, arról nem is beszélve, hogy a termény minősége mindig függött az időjárástól is. 1231-ben a király el is hagyta ezt a tiltást az Aranybulla új változatából.

[21.] A püspökök a

serviensek

birtokai után ne adjanak

tizedet

a mi lovainknak, sem az ő népeik ne legyenek kötelesek tizedüket [ti. a püspökök tizedét] a királyi birtokra áthordani.

Ezt a pontot a történészek többféleképpen is értelmezik. Nem lehet tudni, hogy pontosan mit jelentett. Valószínűleg rosszul másolhatták.

[22.] Disznaink a

serviensek

erdeiben vagy rétjein ne legelhessenek az ő akaratuk ellenére.

Ez a cikkely, csakúgy, mint a 3., 13. és 15., a szerviensek birtokait védte. A pont jól érzékelteti, hogy egy-egy birtok olyan nagy kiterjedésű is lehetett, hogy akár egy erdő is elfért rajta.

[23.] Új pénzünk egy évig maradjon használatban, húsvéttól húsvétig. És a

dénárok

olyanok legyenek, amilyenek Béla király idejében voltak.

A pénzkibocsátás a király kizárólagos joga volt. Mikor az uralkodó új pénzt adott ki, minden alattvalónak kötelezően be kellett váltania a régi pénzeit. A beváltás ráadásul nem volt ingyenes, illetéket kellett fizetni. Ezt a beváltási díjat nevezték kamarahasznának, amely jelentős jövedelmet hozott a királynak. A fenti cikkely azon rendelkezése, hogy az új pénzek egy évig forgalomban maradjanak, minden bizonnyal a már létező gyakorlatot emelte törvényerőre, ugyanis ennél gyakrabban nem is lehetett volna a király számára jövedelmező pénzváltást lebonyolítani. Mindemellett az is előfordult, hogy a király új pénz bevezetése nélkül is beszedte a kamarahasznát. III. Béla (ur. 1172-1196) pénzei minőségének alapulvétele sem volt nagy vállalás II. András részéről, hiszen apja pénze jóval rosszabb minőségű volt, mint sajátja.

[24.]

Kamaraispánok

, pénzverők,

sótisztek

és vámszedők az ország

nemesei

izmaeliták és zsidók ne lehessenek.

A cikkely kimondta, hogy csak az ország nemesei lehetnek kamaraispánok, pénzverők, sótisztek és vámszedők, ezeket a tisztségeket zsidók és muszlimok nem szerezhetik meg. A korábbi oklevelek bizonyítják, hogy muszlimok és zsidók a 12. század elejétől gyakran voltak a kamara alkalmazottjai, mivel ezek a csoportok rendelkeztek a feladatok ellátásához szükséges szaktudással. Sokan szerettek volna a helyükbe lépni, hiszen ezeket a hivatalokat bérleti rendszerben működtették. Ez azt jelentette, hogy a tisztviselők meghatározott összeget előre kifizettek a királynak, az azonfelül befolyt jövedelmet viszont megtarthatták maguknak. II. Andrásnak valójában nem állt szándékában lemondani hozzáértő zsidók és muszlimok alkalmazásáról. Azért iktatta ezt mégis törvénybe, mert így még nagyobb bérleti díjat tudott tőlük kérni, hiszen látszólag kockázatott vállalt azzal, hogy figyelmen kívül hagyta a törvénycikket.

[25.] Sót az ország belsejében nem szabad tartani, csupán Szalacson és Szegeden és a végeken.

Magyarországon már a kora középkorban jelentős sóbányászat folyt, a bányák döntő többsége pedig királyi tulajdonban volt. Ezáltal az uralkodó nem csak a bányászatot, hanem a sószállítást és sókereskedelmet is felügyelni tudta. A sóbányászatból a 12. század végén a királyi bevételek nagyjából 6-7%-a származott. A sóraktárak csak a megjelölt településeken és a határoknál működhettek élükön a sótisztekkel, ennek a sóforgalmazás ellenőrzésében lehetett szerepe. A cikkely sértette az egyház érdekeit, mivel korábban kereskedhettek sóval.

[26.] Birtokokat nem szabad az országon kívüli [személyeknek] adományozni. Ha ilyeneket adományoztak vagy eladtak, meg kell engedni az ország lakóinak, hogy azokat visszaválthassák.

II. Andrással kapcsolatos félreértés, hogy külhoni felesége, Gertrúd királyné rokonságának mérhetetlen birtokokat osztott a király, és ezért tiltotta meg az Aranybulla az uralkodónak, hogy idegeneknek birtokokat adományozzon. Ez a pont valójában nem volt ellentétes András érdekeivel, ugyanis minél kevesebb birtok került idegenek kezére, annál több birtokot tudott szétosztani saját híveinek.

[27.] A nyestbőradót a Kálmán király által rendelt szokás szerint kell fizetni.

A nyestbőradó Szlavóniában volt elterjedt adófajta. Eredetileg természetben fizették, azaz tényleg nyestbőrt kellett beszolgáltatni. Ennek az adófajtának az emlékét őrzi a

Szlavónia későbbi címerén futó nyest

is. Az Aranybulla megfogalmazásakor azt sejthették, hogy Könyves Kálmán uralkodása óta kellett pénzben fizetni.

[28.] Ha valakit bírói úton elítéltek, a hatalmasok közül senki se merje őt megvédeni.

E cikkely a fennálló bíráskodási rendszert kívánta erősíteni. Bírói úton elítélt embert senki sem vehetett védelme alá.

[29.] Az

ispánok

csupán ispáni tisztük jövedelmével éljenek. Egyebeket, amelyek a királyt illetik, tudniillik a

csöböradót

, [pénz-]adókat,

ököradót

és a várak [jövedelmének] kétharmad részét, a király bírja.

Szent István királytól kezdve a vármegyék élén álló ispánok az ispánság bevételének harmadát bírták, míg kétharmada a királyt illette meg. András az Aranybulla kiadását megelőző években – akárcsak bármely korábbi uralkodó – gyakran szerzett híveket birtokadományozással. Az András-féle birtokpolitika egyik sajátossága abban állt, hogy nemcsak a király saját kezelésű udvarbirtokaiból, hanem az ispánok kezelésében lévő várispánságokból is juttatott adománybirtokot a hozzá hűségeseknek. Ez gazdasági szempontból Andrást kevésbé érintette rosszul, az általa veszélyesnek ítélt ispánokat viszont annál inkább. Míg a várispánságokból befolyt jövedelmek a király teljes bevételének csupán 15%-át tették ki, addig az ispánok számára a várakból származó javak egyharmada jelentette az egyetlen bevételt. András szándékainak megértéséhez tudnunk kell, hogy bátyja elleni lázongásai idején az ispánok többsége Imre király pártját fogta, és csak annak halála után esküdtek hűséget Andrásnak. Ezért kevésbé bízhatott bennük, mint az általa felemelt és tisztséghez juttatott személyekben.

[30.] Úgyszintén: e négy

jobbágyon

kívül — tudniillik a

nádor

, a

bán

és a király és királyné udvarbírái — senki se viselhessen két méltóságot.

A négy legfőbb világi méltóságon kívül senki sem viselhetett több tisztséget. A király ezáltal több személyt tudott maga köré gyűjteni tisztségek adományozásával. A gyakorlatban viszont ezt nem tartották be, pár év múlva már bukkan fel rá ellenpélda. A királynénak éppúgy, mint a királynak, birtokai, saját udvartartása és tisztviselői voltak, akik a királyi udvarhoz hasonlóan kíséretként úrnőjükkel járták az országot.

És hogy ez a mi engedményünk, illetőleg rendelkezésünk mind a mi időnkben, mind utódaink idejében örökké érvényes legyen, hét példányban állíttattuk ki, és aranypecsétünkkel erősíttettük meg. Azért, hogy egy példány küldessék a pápa úrnak, és azt ő registrumába írassa be, a második őriztessék az

ispotályosoknál

, a harmadik az ispotályban és a

templomban

, a negyedik a királynál, az ötödik az

esztergomi káptalanban, a hatodik a kalocsaiban

, a hetedik pedig a mindenkori

nádornál

, azért, hogy eme írást állandóan szeme előtt tartván, se maga el ne térjen valamiben az előbb mondottaktól, se a királyt vagy a

nemeseket

, avagy másokat eltérni ne engedjen, hogy ők is örvendhessenek szabadságuknak, és ezért hozzánk és a mi utódainkhoz mindig hívek legyenek, és a királyi koronát megillető szolgálatokat meg ne tagadják.

Az Aranybullát eredetileg hét példányban állították ki, és maga az oklevél is megnevezi ezek őrzési helyét. A hét példányból azonban egy sem maradt fent az utókor számára, így tartalmát csak hiteles másolatokból ismerjük. A legrégebbi hiteles másolata egy 1318-as oklevélben maradt ránk, ezt Esztergomban őrzik.

[31.] Azt is elrendeltük, hogy ha mi vagy a mi utódaink közül valaki valamely időben ezen rendelkezéseink ellen akarna cselekedni, ennek az oklevélnek erejénél fogva mind a püspöknek, mind a többi

jobbágyoknak

és az országunk

nemeseinek

, együttesen és külön-külön, a jelenben és a jövőben mindörökké szabadságukban álljon, hogy a hűtlenség minden vétke nélkül nekünk és a mi utódainknak ellenállhassanak és ellentmondhassanak.

Jelentőségéből adódóan az „ellenállási záradékként” elhíresült szakaszt külön 31. cikkelyként is szokás emlegetni. Ez a rész a világi és az egyházi elitet feljogosítja az ellenállás jogával (ius resistendi) abban az esetben, ha az uralkodó nem tartaná be az Aranybullában foglaltakat. Ez volt az első alkalom a magyar történelemben, hogy a teljhatalmú uralkodó hatalmát elvben korlátozták. Mivel azonban az Aranybulla II. András elképzeléseit és szándékát tükrözi, így nem volt nagy lemondás a részéről, hogy be kell tartania tartalmát.

Kelt Kelednek, udvarunk

kancellárjának

, az egri egyház

prépostjának

keze által. Az Ige megtestesülésének ezerkétszázhuszonkettedik évében. Főtisztelendő János esztergomi érsek, tisztelendő Ugrin kalocsai érsek, Dezső csanádi, Róbert veszprémi, Tamás, egri, István zágrábi, Sándor váradi, Bertalan pécsi, Kozma győri, Bereck váci püspökök idejében, uralkodásunk tizenhetedik évében.

Az Aranybulla végén – más korabeli oklevelekhez hasonlóan – a királyi udvar hivatalos írásbeliségét irányító kancellár neve mellett az okmány keltezése olvasható. Ehhez társul az úgynevezett méltóságsor, mely felsorolja, hogy az oklevél kiadásának idején kik töltöttek be fontos tisztségeket. A névsor elemzése alapján az valószínűsíthető, hogy az Aranybullát 1222 áprilisának közepén adták ki.

TÖRTÉNELMI KITEKINTÉS

Az ellenállás joga és a szerviensek Aranybullában rögzített kiváltságai idővel a nemesség „sarkalatos jogaivá” váltak, amelyeket minden uralkodónak meg kellett erősítenie.

A középkor folyamán a keresztény világban számos olyan oklevél született, mely hasonlóságokat mutat az Aranybullával. Ilyenek voltak például a Jeruzsálemi Királyság 12. századi törvényei, az 1283-as aragóniai szabadságlevél, de az 1356-os Német Aranybulla is. Az 1215-ös Magna Carta Libertatum több pontja is az Aranybulláéhoz hasonló problémakörökkel foglalkozik, a történészek mégsem gondolják, hogy ez ihlette volna II. András híres törvényeit.