Szövetségi politika a 19. század második felében

„Én azt tartom, hogy a monarchiának, a monarchia mindkét felének, Austria- és Magyarországnak és a dynastiának, valamint a trónnak is legnagyobb veszedelme volt a múlt időben Németország. Legnagyobb veszedelme az volt, hogy Németország nagy részét, sőt egész Németországot akarta kezei alatt tartani. Ezen rosz politika vitte őt be mindenféle bajba és szerencsétlenségbe a tények fokozatai és következései folytán. Ezen rosz politikából kénytelen volt kimenekülni, tudjuk mily események által. […] a két állam közt a barátság meg van szilárdítva; az uralkodó házak személyes viszonyai jók; s ez a mi continentalis helyzetünkben nagy fontossággal bír, az uralkodók kezet szorítottak […], örvendünk, miszerint megszűnt a Németországellenes politika; és ha egyideig fenmaradt is ezen politikának némi utóize: mi a Németországgal való jó viszonyban a béke garantiáját látjuk.”

„A [török–orosz] háború nem volt megakadályozható. Mi tehát a feladat? Miután a háborút csak az egyesült Európa akadályozhatta meg s tudjuk, hogy ezen háború lehetőségét mi idézte elő. […] De hát nem lehetett megakadályozni, mert nincs egyesült Európa, nincsen egyesült két hatalom sem, nem hogy egyesült Európa lenne, Sőt egyik a másikra gyanús, egyik a másiktól fél. Mindenki, ha egy lépést tesz előre: nem tudja vajon nem tesznek e kettőt utána és két oldalról. […] Pedig a háború bekövetkezett. Már most mi a feladat? Muszkaország [vagyis Oroszország] nem egy alkalommal kijelentette, hogy ő nem akar semmi hódítást, ezen hazug jelszavak alatt, hogy a kereszténység, humanitás és civilisatió nevében — mintha a civilisatió oly prófétát fogadna magának, mint Muszkaország — megy felszabaditani ama népeket. Ezt mondja, ezt mondta diplomatiai jegyzékeiben és nyilvánította nem egyszer. Én nem hiszem, hogy igaza van; de ezt mondta. A törökök sem hitték, én sem hiszem és a legtöbb ember nem hiszi. De ugy van. Ergo, ebből önkényt következik, hogy akár a mi monarchiánk, akár Anglia köteles, hacsak okvetlenül háborúba nem akar menni, bevárni azt az időt a mikor Muszkaország megmutatja: vajon igazat mondott-e és beváltja-e szavát; vagy pedig nem.”

„Polyt képviselő ur tegnapelőtti beszédjében kifejtette, hogy Ausztria II. József óta mindig muszkaellenes [azaz oroszellenes] politikát követett, s a krimi háború alkalmával európai coalitiót is létesített […]. Azt mondja a képviselő úr, hogy Németország Oroszországra van utalva. Lehet, hogy most a franczia represaliáktól való félelem percznyire oda hajlította, de ez csak perczileges, mert Németországnak csak egy veszélyes versenytársa és antagonistája van, ez Oroszország; az orosz akkora, midőn a keleti szlávokat, magához vonja; midőn Horvát, Cseh, Morvaországot magához édesgeti: mind csak előkészületeket tesz Németország meghódítására, s Magyarországot is azért tűzte ki hódítása czéljául, hogy legerősebb védpaizsától megfosztva könnyebben férhessen Németország fedetlen szivéhez.”

„[…] röviden szólva, én azt hiszem, Ausztria és Magyarország vegyes népei lettek kiszemelve, hogy azon akadály legyenek, a mely az oroszok foglaló politikáját akár mint ezek szövetségese, ha máskép nem lehet, mint ellenségek korlátolják. Ez a nekünk kijelölt szerep, a mely azonban Magyarországra nézve csak addig tart és egy pillanattól sem hosszabb ideig, mint a mig Francziaország bosszupolitikája ártalmatlanná tétetik. […] Feltevéseim alaposságát a tények igazolják Németország, mig nyugoti határai veszélyeztetve vannak, az oroszok barátságára utalva, ezek iránt a legnagyobb előzékenységgel kell hogy legyen és ezt semmi áron sem koczkáztathatja. De hogy addig is, mig reá érne a keleten igényeit előtérbe tolni, a szlávok hatalma valahogy túlsúlyra ne vergődhessek, Ausztria és Magyarország iránti őszinte ragaszkodásának jeleit Bismarck ő excellentiája annak idején még a seres poharak csörgése közepette is jelezni szükségesnek tartotta, sőt mi több, kimondotta nyíltan, hogy Ausztria és Magyarország érdekei a keleten a németek védelmére számíthatnak. Ez pedig a keleti kérdésnél nem jelenthetett egyebet, mint »menjetek ti az én német elememnek hű előharczosai, vas karokkal ölelkezzetek egy becsületes beteg ember ágya fölött.«”

„[…] T. ház! A német birodalom és Ausztria-Magyarország közötti szövetség igenis békeszövetség […]. Azonban ezen békeszövetség keletkezési okát, t. i. azon nagy és folytonosan növekedő mozgalmat fontolóra kell venni, a mely jelenleg a szláv fajban teljesedik és Oroszország védnöksége alatt a czivilizált Európát, egy második népköltözéssel fenyegeti. Vajjon ugyan a középeurópai békeszövetség magában véve, mint tény elegendő lesz-e arra, hogy a szláv népáradást, az európai béke háborításanélkül, visszatorlassza? Azt reménylik, hogy Oroszország az ész- és eszélynek engedvén, a harczot legalább addig nem fogja merni, mig mig hatalmas szövetségese nincs. […] vajjon hol van a garantia arra nézve, hogy a sokat megvitatott és még az első Napóleon által szemügyre vett orosz–franczia offensiv-szövetség, nem fog létre jönni? Persze, Francziaországról feltenni kellene azt, hogy a czivilizált Európa rovására, Oroszország bűntársának magát megalázni soha nem fog, sőt akkor sem, ha ezáltal Németországon revanche-t venni remélhet […]. Ma igenis a franczia köztársaság, az orosz–franczia offensiv-szövétséget határozottan visszautasítani látszik. De vajjon ki állhatna jót azért, hogy már holnap, a revanche rögeszméje Francziaországot Oroszország karjaiba nem vezetendi-e?”

Én azt láttam és azt tapasztaltam a történelemből, hogy Ausztriának mindig voltak igen jó barátai, igen jó szövetségesei a béke idején, de háború idején mindig isolálva állt. […] De tovább megyek s azt mondom, akármennyire fel tudom fogni Németország hatalmát, befolyását az európai viszonyokra, én nagyon kételkedem, hogy az ő szövetségének ez idő szerint, nagy hasznát vegyük. Belátom, hogy ő igen nagy hasznát veheti a miénknek, de mi az övének nem. És én nem hiszem, hogy csalódom, ha azt mondom, hogy épen az, a mit most mondani akarok, oka az osztrák–magyar–német közeledésnek. Mindenki tudja, hogy Francziaország minden fiának szivében és elméjében egy gondolat, egy érzés él, t. i. a revanche. […] Legjobban tudja ezt Németország maga s azért szeme folytonosan Francziaországon függ. […] De igy állván a dolog, kérdem, milyen hasznát vehetjük Németország szövetségének? Ha az az eset állna elő, hogy mi akarnánk háborút indítani Oroszország ellen, biztosítom önöket, hogy Németország nem jönne a mi segítségünkre, mert positive tudjuk, hogy azon perczben, a melyben Németország egy ezredét kihuzza földéről, Francziaország ellene indul és a maga szempontjából helyesen. Csak akkor fogna ezen szövetségnek haszna mutatkozni, ha Németország újból meg akarná támadni Francziaországot, hogy biztosítva legyen támogatása Ausztria-Magyarország részéről. Én tehát ennek practicus hasznát nem látom.”

„Elismerem, hogy a nagy Németországgal jó viszonyban lenni mindenesetre kedvező, arra minden magyar politikusnak törekedni kell s mondhatom, hogy ez régi traditio a magyar politikában. […] De nem titkolhatom el abbeli aggodalmamat, hogy ezen szövetség oly combinatiókba sodorhatja hazánkat, melyek folytán igen drágán fizetnők meg ezen barátságot. […] Aggodalmamnak kell kifejezést adnom a tekintetben, hogy ezen szövetség folytonos mutogatása nem fogja-e előidézni azt, hogy Francziaország, mely természetesen nyugtalanul nézheti ezen szövetség megerősödését, nem fog-e nagyon közeledni Oroszországhoz és választani kellvén, Olaszország nem áll-e be harmadiknak ezen szövetségbe? S akkor ugy fogunk állni, hogy egyrészről lesz Ausztria-Magyarország és Németország, másrészről Francziaország, melynek vannak németellenes érdekei, továbbá Olaszország, melynek vannak osztrák ellenes érdekei és végre Oroszország, melynek vannak osztrák és magyarellenes érdekei.”

„Ha a kormány azt mondja, hogy az occupátió az Oroszországgal való nagy háborúnak bevezetése — jó van, viseljük a nagy háborút Oroszországgal, ha elég erősek vagyunk. De én azt hiszem, hogy az Oroszországgal való háború épen a magyarra nézve kétélű fegyver. Mert roszul fog állni Magyarország akár győztes legyen az orosz, akár le legyen győzve s talán még roszabbul fog állni, ha az orosz; lesz legyőzve. Az ugyan paradoxonnak látszik, de nagyon világos. Mert ha Németországgal egyesülünk — minthogy egyedül csak nem fogunk megküzdeni Oroszországgal, az ki van zárva| — ha mi Németországgal együtt győzedelmeskedünk Oroszország felett, akkor nagyszerű illusió volna azt gondolni, hogy Magyarország mostani szervezete ugy maradna; illusió volna azt hinni, hogy azon nagy, egységes Németország abba hagyná azon terveket, melyekkel a német Ausztria századokon át kisértgette a magyarokat. Tehát ez kétélű fegyver és ne kívánjuk, hogy bekövetkezzék. A mi minket, a szlávokat illet, utoljára, ha le is győzik a szlávokat, 80 millió szlávot nem nyerhet el a német, de hogy fog állani a magyar azon nagy Németországgal szemben, az nagy különbség.”

„A szerződés lényege Németország és monarchiánk közt az, hogy ezen két államot külveszélyekkel szemben szorosan egymáshoz fűzi; de kizárólag feladata a béke fentartása volt és az ma is és nem a háború. Ha kizárólagos czélja a béke fentartása, természetesen ezen szövetségnek egyik főfeladata volt, hogy a többi szomszédállamokkal és igy igen természetesen a béke fentartása szempontjából oly fontos Oroszországgal is jó barátságos viszonyt hozzon létre s ez által a békének mindig nagyobb biztosítékokat szerezzen. […] És be kell ismerni, hogy ez irányban Oroszországnak ugy fejedelme, mint mostani kormánya részéről a két szövetkezett kormány törekvései a legnagyobb előzékenységgel találkoztak. Ezen ily módon alakult viszony a skierniewicei találkozáson tettleges kifejezést nyert, mikor a három monarcha baráti érzelmeit egymás iránt újra biztosította […]. Ez, uraim, a helyzet ezen találkozás után és ugy fogják azt fel Németországban is, hogy megerősítése a két császár szövetségének — mint nevezik — vagyis a német birodalom és a magyar–osztrák monarchia közötti szövetség békeczélzatának.”

„[…] magam is ezen az állásponton állottam évek óta, állok ma is, hogy tudniillik külügyi politikánk sikeres vezetésének egyik hatalmas emeltyűje, monarchiánk hatalmi állása biztosításának és megszilárdításának egyik hatalmas segédeszköze a barátságos, sőt szövetséges viszony Németországhoz. […] És itt nem hallgathatom el, hogy a legújabb keleti bonyodalmaknak majdnem minden phásisában oly jelenségekkel találkozunk a német birodalom politikája részéről, melyek aggodalmainkat fokozni alkalmasak. Találkozunk tudniillik avval a jelenséggel, hogy Oroszországnak azon törekvéseit, melyeknek czélja Bulgáriának teljesen a maga hatalma alá kerítése s melyek ennélfogva monarchiáik azon érdekével, melyet bevezetőleg jellemezni iparkodtam, tudniillik a balkán-félszigeti államok függetlenségének fentartásával merőben ellentétesek, mondom, találkozunk azon jelenséggel, hogy a német birodalom diplomatiája Oroszországnak ezen törekvéseit lépten-nyomon támogatja. […] a fejlődő események minden egyes stádiumában a német birodalom diplomatiája Oroszország azon törekvéseit támogatja, melyekkel az a Bulgária fölötti uralmat magához ragadni iparkodik, mely törekvések pedig monarchiánk érdekeivel ellentétben állanak […].”

„Azt hiszem, hogymár egyedül a saját szövetséges anyagi jólétére és erősödésére való tekintetnek a német birodalmi kormányt arra, kellene indítania hogy jelen vámpolitikáját legalább az osztrák–magyar monarchia irányában elejtse. E vámpolitika ámbár sujtja az osztrák mezőgazdaságot is, de még sokkal inkább a magyar államét, a mi ez államra nézve a legveszélyesebb, miután annak annyagi ereje főforrását még ma is a mezőgazdaság képezi. […] Hogy tehát a közép-európai hármasszövetség tartós biztosítékát képezze az európai békének, akkor azt sokkal szilárdabb alapra kell állítani, mint a minők az egyes kormányok közt kötött szerződések. Ilyen alapot nyerne most már a középeurópai hármasszövetség az által, ha először Austria-Magyarország és a német birodalom az általam javasolt formában gazdaságilag szövetkeznek s azután, minél hamarább annál jobb, Olaszország a vámpolitikai unió ezen neméhez csatlakozik […] Az egésznek zárköve volna a középeurópai hármasszövetség alkotmányszerű beiktatása a három birodalom országos törvényeibe, miáltal e szövetség, önmagában viselvén fennállásának biztosítékát, elláthatatlan időre elég erős volna, hogy az európai békét a lehetőség legszélsőbb határáig fentartsa és azon esetben, ha mindennek daczára a békeszegés többé meg akadályozható nem volna, sőt a nyugat és kelet közti esetleges coalitio ellen is győztesen védje az európai culturát, szabadságot és rendet.”

„[A német–osztrák–magyar szövetség támogatói] nem hitték, hogy e szövetségből az a szégyenteljes szerep lesz, melybe ma jutott monarchiánk, szemben a német birodalommal. Hiszen, t. ház, valóságos majmolási düh lepte el monarchiánk intéző köreit, majmolási düh, melynek az lett a következése, hogy az egykori büszke szövetséges társ, az osztrák–magyar monarchia, szerény, alázatos majmoló szomszéddá vált. […] T. ház! Én az idén magam tapasztaltam, hogy Németország egységének nagy hirdetői a monarchiát egyszerűen a német birodalom vazallusának akarják hirdetni. […] Igen helyesnek tartom e szövetség jellegét, lényegét és basisait, de legyen e szövetség szövetség és nem alárendeltség, nehogy ugy járjunk, mint Austria nem egyszer járt Poroszországgal szemben. […] óhajtottam és óhajtom mindig, hogy a német birodalom is e szövetség értékét, becsét magára nézve drágának tartsa […].”

„Tudvalevő dolog, hogy a német szövetségből minekünk juthat osztályrészül bizonyos óriási feladat, a mely bekövetkezik akkor, ha majd a franczia nemzet a világszabadság zászlajával kezében a revanche-háborúra megindul; a mi vérünket és a mi pénzünket a német érdekek megvédéseért a szabadságra hivatott népek ellen fogják feláldozni. De attól tartok, mélyen t. képviselőház, hogy ha majd egy nagyobb probléma megoldása fog felszínre kerülni, a midőn Magyarország és Austria felett a lét vagy nem lét kérdésének koczkája eldől, akkor olyan politikát fognak ott űzni, a milyet űztek a[z 1870–71-es] franczia hadjárat alkalmával, mikor azt mondották Berlinben, hogy »franczia nemzet, nem ellened viselünk háborút, hanem a császár ellen.« És a midőn a császár Sedánnál átadta kardját, meghajolt, megbukott, azt mondták: »A császárral már elszámoltunk, most már veled számolunk.« És ez a dicső nemzet, a melytől mindenfelé szállott a szabadság áldást osztó levegője, öt milliárd hadisarczot fizetett. Attól tartok, hogy itt is be fog következni az, hogy midőn nekünk az éjszaki coloszszal okvetlenül meg kell verekednünk, mert ezt a létfentartás érdeke követeli, azt fogják mondani Berlinben: »Nagyon sajnáljuk, de a mi viszonyaink nem olyanok, hogy segíthessünk.«”

„A múltban megkötött szerződésnek azonban volt egy gyenge pontja. Az t. i., hogy a szövetségi szerződésből nem meríthettünk semmiféle tájékozást az iránt, hogy mi történik akkor, ha Oroszország nem directe támadja meg Magyarországot, hanem indirecte, pl. a keleten a Balkán tartományban levő érdekeinek megtámadása által, a mely érdekek abban állanak, hogy a Balkán félszigeten levő egyes államok önállóságukat kifejleszthessék, nemzeti létüket minél szélesebb alapra fektethessék, mert ezek így, mint önálló kis államok, Ausztria-Magyarország szomszédságában kicsinységüknél fogva nem veszedelmesek, de az orosz hatalmi sphaerába vonva s a pánszláv törekvések igájába hajtva, Magyarországot és Ausztriát délről és keletről körülövezvén, azon kellemetlen helyzetbe hoznák, hogy egy hadviselés alkalmával saját hadseregünknek összes erejét ugyanazon pillanatban északon, keleten és délen is kellene érvényesíteni; a mi erőnknek nagy távolságban való megosztását vonná maga után és a mi hadviselésünk kimenetelét stratégiailag rendkívül veszélyessé tenné. S itt eszembe jut, hogy valósággal közmondássá vált Bismarcknak, ki akkor a német birodalom politikáját irányozta, azon mondása, hogy […] egy pommeraniai gránátosnak csontjait sem kész feláldozni Bulgária érdekeiért.”

„A mi már most a hármas-szövetséget illeti, ennek éle, ezt kétségbe vonni és tagadni nem lehet, két állam ellen irányult és irányul: Oroszország és Francziaország ellen. Mert hiszen ha nem irányulna ezek ellen az államok ellen, akkor értelme sem lett volna e szövetség megkötésének. Kétséget nem szenved, hogy féltek Oroszországtól, az orosz terjeszkedéstől, a németek pedig féltik Elszászt és Lotharingiát, mert nagyon jól tudják, hogy a francziák ezekről a tartományokról nem fognak lemondani soha. A mieink meg félnek az oroszoktól, mert Oroszország bizony terjeszkedik, bár jelenleg nem Európában, hanem Ázsiában. […] Ők aztán egymással szövetkeztek: t. i. Francziaország szövetkezett Oroszországgal. Ez természetes is; és már most, mióta Francziaország Oroszországgal szövetkezett, igazán lehet mondani, hogy egész Európa két óriási táborból áll: egyrészről ott van Franczia- Oroszország, másrészről Magyarország, Ausztria, Olaszország és Németország. És mi következett abból, hogy a francziák Oroszországgal szövetkeztek? Természetes, látták, hogy mily óriási haderővel bir a hármas-szövetség, látták, hogy esetleg gyengébbek, vagy ha nem is gyengébbek, erősebbek akartak lenni, és ez arra indította őket, hogy ők is hadseregük létszámát szaporítsák, azonkívül javítják fegyvereiket, szereznek ujabb szerkezetű ágyukat, és ez viszont a hármas-szövetségre hat; ott is látják, hogy a francziák jobban szervezik hadseregüket, szaporítják annak létszámát, tehát ők is szaporítják.”

„A legkényesebb illúzió az volt, hogy Oroszországgal viszonyunk barátságos lesz […]. Oroszország mai napig a csapások után is sokkal erősebb, mint volt a berlini szerződés idejében [1878-ban], mert akkor izolált volt, mai napon azonban Oroszországnak van szövetségese Angliában az ázsiai ügyekre nézve, másrészt mai napon Anglia és Németország közt egészen feszült viszony van. Az az egész nagy balkáni ügy abban összpontosul, vajjon az annexió által a nagyhatalmi viszonyok eltolódtak-e vagy nem? […] Az annexió a Balkánon egy permanens forrongást jelenthet. Monarchiánk sem mondhatja: L'Europe c'est moi [Európa én vagyok.]. T. ház ! Én azon a véleményen vagyok, hogy Magyarország érdeke nem azonos Ausztria érdekével a Balkán félszigetre vonatkozólag. Magyarországnak az az érdeke, hogy a Balkán népekkel jó viszonyban, barátságos viszonyban legyen. Ez Kossuth Lajosnak is a nagy eszméje volt. Nem szeretném, ha Kossuth Lajos jóslata bekövetkeznék, hogy Magyarországra veszély keletkezik, ha azonosítja érdekeit Ausztriával.”