Roger Scruton: Where We Are: The State of Britain Now. London, Bloomsbury Publishing, 2017. 256 p.

Roger Scruton konzervatív angol politikafilozófus egyik legújabb könyvében arra keresi a választ, hogy az Európai Unióból történő kilépés, Nagy-Britannia társnemzeteinek fokozódó széthúzása, valamint az általános politikai megosztottság és bizonytalanság közepette mit jelent britnek lenni, és mit hozhat a jövő e közösség számára.

Scruton, a napi eseményektől kissé hátrébb lépve, a legfontosabb kérdésnek azt tartja, hogy a megszaporodott népszavazások (pl. skót függetlenség, EU-tagság), az uniós jogharmonizáció és az egyre nagyobb jelentőségű európai szintű bíráskodás mellett vajon még mindig sértetlen-e a választott képviselők útján történő és nemzeti szuverenitás alapján álló törvényhozás több évszázados brit hagyománya.

A másik nagy kérdés a filozófus szerint az, hogy globalizálódó világunkban, ahol egyre több kérdés kerül megvitatásra és dől el a nemzetek felett, vajon fenntartható-e a nemzettel és annak államával való azonosulás, valamint az azokhoz való lojalitás megszokott modellje.

A könyv címében szereplő „hol vagyunk” csak másodsorban jelent helyzetértékelést, Roger Scruton üzenete ugyanis az, hogy nagyon sok ember számára a mai világban sem veszített jelentőségéből az, hogy hol, milyen közösség által körülvéve él. Szerinte ez napjaink legfontosabb, a korábbi közgondolkodás által mellőzött ténye, nem csak Nagy-Britanniában, hanem egész Európában.

Cass R. Sunstein: #Republic: Divided Democracy in the Age of Social Media. Princeton, Princeton University Press, 2017. 328 p.

Cass R. Sunstein amerikai alkotmányjogász időszerű kérdéseket boncolgat #köztársaság című könyvében: milyen hatással lesz az internet és a közösségi média egyre növekvő használata a politikai közösségekre és a demokráciára? A szerző tapasztalt szakértője a témának, hiszen már 2001-es, Republic.com című művében felhívta a figyelmet az internethasználat során magunk körül kialakítható szűrőbuborékok veszélyeire. Az internet korában tapasztalható információrobbanás természetes velejárója az, hogy az internetes vállalatok igyekeznek minél személyre szabottabbá tenni szolgáltatásaikat, a világhálóval kapcsolatos élményeinket és az információt, amelyhez rajtuk keresztül hozzájuthatunk. Így a Facebookon ki tudjuk szűrni azokat a hírszolgáltatókat, szervezeteket, sőt, saját ismerőseinket is, akiknek ebben vagy abban a témában alkotott véleményével nem értünk egyet, vagy nem vagyunk rá kíváncsiak. Ugyanígy a Twitteren és az Instagramon is lehetőségünk van arra, hogy csak azoktól az emberektől és olyan témákban kapjuk meg a legfrissebb híreket, amelyekre kíváncsiak vagyunk, olyan buborékot vonva így magunk köré, amellyel kiszűrjük a nem kívánt információkat és impulzusokat. Messzire jutottunk tehát az internet korai éveiben a szerző által hangoztatott aggodalmaktól, amikor Sunstein még csak arra figyelmeztetett, hogy ha kizárólag érdeklődési körünknek megfelelő beszélgető fórumokat látogatunk, beszűkítjük látókörünket.

A közösségi média megjelenésével és azzal, hogy a világról egyre inkább ezeken a platformokon keresztül tájékozódunk, az információ szűrésére vonatkozó igényünk Sunstein szerint már egyenesen a demokráciát veszélyezteti. Elvégre hogyan tudunk majd vitázni és dönteni közös ügyeinkről, ha a világ egyre nagyobb részének életünkből történő kizárásával nem lesznek közös ügyeink? Ha mindenki a maga szűrőbuborékján belüli saját kis világában él?

Lord Howard of Rising (szerk.): Enoch at 100: A Re-evaluation of the Life, Politics and Philosophy of Enoch Powell. London, Biteback Publishing, 2012. 352 p.

A tanulmánykötet Enoch Powell születésének századik évfordulóján kísérli meg újraértelmezni a 20. század egyik legjelentősebb, ugyanakkor egyik legellentmondásosabb brit politikusának örökségét.

Enoch Powell (1912-1998) elismert klasszika-filológia professzor volt, mielőtt az 1950-es években konzervatív színekben politikai pályára lépett. Klasszikus műveltségét, logikai készségét, valamint azt a képességét, ahogy az angol nyelvet képes volt gondolatai kifejezésének szolgálatába állítani, korában széles körben tisztelték. 1950 és 1987 között volt parlamenti képviselő, felszólalásait szinte mindig telt ház hallgatta. Miniszteri pozíciót csak egy alkalommal, 1960 és 1963 között töltött be az egészségügy területén, ugyanakkor szakértők szerint szavának súlya két választás eredményét is eldöntötte. Politikai gondolkodóként és ideológusként sokkal nagyobb szerepet játszott a brit közéletben, mint gyakorlati politikusként. Az 1960-as években ő volt az első jelentős politikus, aki az előző évtizedekben állami tulajdonba vett szektorok privatizációját szorgalmazta, ugyanakkor nem volt kifejezett híve a jóléti állam leépítésének. Mélyen hitt a brit nacionalizmusban, viszont az egykori gyarmatok minél teljesebb függetlenedését pártolta és nem tartotta fontosnak az Egyesült Államokkal fenntartott különleges kapcsolatot. Bár a mai napig tradicionalista konzervatívok példaképe, társadalmi kérdésekben legtöbbször kifejezetten liberális álláspontot képviselt.

Ebben a kötetben történészek, újságírók és egykori politikusok próbálják meghatározni, milyen mondanivalóval bírnak Enoch Powell eszméi a 21. század számára.

Andrew Copson: Secularism: Politics, Religion, and Freedom. Oxford, Oxford University Press, 2017. 176 p.

Andrew Copson, a Brit Humanista Társaság ügyvezetője, a Nemzetközi Humanista és Etikai Unió elnöke hiánypótló kötetet jelentetett meg, amelyben lényegre törően összefoglalja a szekularizmus múltját és jelenét, valamint felvázolja a jövő lehetséges irányait. Végigvezeti az olvasót a szekuláris gondolat történetén, először a nyugati világban, majd azokban a civilizációkban, ahová az később fokozatosan átterjedt. Könyvében nemcsak a szekularizmus mellett felhozható érveket sorolja fel, hanem bemutatja és körbejárja az ellenzők gondolatait is. Művében Copson a szekularizmusnak egy tágabb definícióját alkalmazza, mint az állam és az egyház szétválasztását hangsúlyozó köznapi nyelvhasználat. Az említett cél mellett fontos része a definíciónak a gondolati, lelkiismereti és vallásszabadság biztosítása, valamint az állami diszkrimináció tilalma. A szerző meglátása szerint ez a fajta szekularizmus egy ideál, amely a maga teljességében még sehol nem valósult meg, de fontos, hogy e felé törekedjünk. Szerinte a szekularizmus a kulcsa annak, hogy a sokféle vallású és identitású emberekből álló politikai közösségek meg tudják őrizni békéjüket és szabadságukat.

A könyv kiemelten foglalkozik a francia állam szekularizmusával (laïcité), a vallásszabadsággal az Egyesült Államokban, a szekuláris Török Köztársaság eszméjével, valamint a sokszínű India szekuláris berendezkedésével. Copson arra figyelmeztet, hogy a szekularizmus gondolata manapság rég nem látott veszélyben van: egyre több országában mutatkozik igény az értékek tradicionális forrásaihoz való visszanyúlásra, és az identitás kizárólagos módon történő értelmezésére. Ráadásul Nyugaton sokakban megjelent a kétely, hogy vajon nem túl európai, partikuláris gondolat-e a szekularizmus ahhoz, hogy mérceként, elvárásként lehessen használni a világ többi régiójában.

Niall Ferguson – Fareed Zakaria: The End of the Liberal Order? . London, Oneworld Publications, 2017. 96 p.

A könyv az évente két alkalommal Torontóban megrendezett nemzetközi közéleti vitasorozat, a Munk-viták 2017 áprilisi, a liberális világrend jövőjével foglalkozó eseményének szerkesztett leirata. A vita két oldalát Niall Ferguson brit történész és Fareed Zakaria amerikai politológus képviselte. Előbbi a liberális nemzetközi rend kudarca és elkerülhetetlen vége mellett érvelt, utóbbi a rendszer szükségessége és további életképessége mellett állt ki.

Liberális nemzetközi rend alatt azt a szabad kereskedelemre és nemzetek közötti együttműködésre épülő, bármely ország számára nyitott és világosan lefektetett szabályok szerint működő rendszert értjük, amelyet az Egyesült Államok és szövetségesei hoztak létre a II. világháború után, és amelynek legfontosabb intézménye az ENSZ. Niall Ferguson érvelését magának a fogalomnak a megkérdőjelezésével kezdi. Felhívja a figyelmet arra, hogy az 1990 előtti évtizedekben nehezen lehetett ezt a rendszert valóban nemzetközinek nevezni: Oroszország, Kína és India mind kívül estek rajta. Valamint hiába állt fenn ez a rend, rengeteg fegyveres konfliktust nem tudott megakadályozni a világban. De az igazi elégedetlenséget a nyugati világ nagyszámú polgárában az utóbbi évtizedek történései okozták. Ferguson szerint a gazdaság vonatkozásában túl gyorsan ment túl messzire a szabad kereskedelemre épülő rendszer: történelmi léptékben rendkívül rövid idő alatt szűkült össze a nyugati országok ipari bázisa, és vele munkahelyei, nagyrészt Kelet-Ázsiába áttelepülve. Egyfajta globális újraelosztás útján százmilliók jutottak el a középosztályi létbe Keleten, miközben a nyugati középosztály életlehetőségeinek nem várt szűkülését élte meg. Ferguson egyik leghangzatosabb érve, hogy az ún. liberális világrend egy kommunista párt által irányított ország, Kína számára bizonyult a leghasznosabbnak. Fareed Zakaria szerint a liberális nemzetközi rend elutasításával túl könnyen dobná el a világ azt, amit felépített és működik, nem gondolva bele, hogy mennyivel rosszabb helyzetbe is kerülhet ezáltal. Arra figyelmeztet, hogy ha az országok ismét érdekalapú külön-megállapodásokat kezdenek el kötni egymással a nyilvánosság kizárásával, az könnyen még több fegyveres konfliktushoz vezethet. A szabad kereskedelemtől a magas vámokhoz való visszatérés pedig olyan gyorsan elmérgesedő gazdasági háborúkhoz vezetne, amelyekkel mindkét fél rosszul járna.

Joan C. Williams: White Working Class: Overcoming Class Cluelessness in America Boston, Harvard Business Review Press, 2017. 192 p.

Joan C. Williams, a Kaliforniai Egyetem jogászprofesszora napjaink egyik legfontosabb politikai kérdésével, a fejlett országok munkásosztályának átalakuló politikai preferenciáival foglalkozik legújabb könyvében. Gondolatait az Egyesült Államok társadalmi viszonyaiból vezeti le, de mondanivalója a legtöbb esetben Európára is ugyanúgy érvényes. (A kötet címében szereplő „fehér munkásosztály” megkülönböztetés csak annyiban fontos, hogy az Egyesült Államokban a nem fehérek politikai választásaikat általában nem osztályalapon hozzák meg. Modern munkásosztálynak pedig a mai szolgáltatási túlsúlyú gazdaságban a kevésbé képzett, jövedelmi szempontból az alsó és a középosztályi lét határán lévő réteget tekinti Williams.)

A politikai elemzők többségét meglepetésként érte a munkásosztály eltávolodása a szociáldemokrata mozgalmaktól a 2010-es években. A szerző válasza az, hogy valójában a politikacsinálásban ma már minden párt esetében élen járó magasan képzett, nagyvárosi réteg veszítette el a kapcsolatot a munkásosztállyal: ők rendelkeznek egyre kevesebb információval e társadalmi csoport életfeltételeiről, ebből következően pedig életfelfogásukról, politikai elvárásaikról.

Williams célja könyvével az, hogy kutatások és személyes interjúk bemutatásával enyhítse a felsőbb körökben a munkásosztállyal kapcsolatban meglévő információhiányt, illetve eloszlassa a vele kapcsolatos téveszméket. Olyan kérdésekre ad választ, mint: miért nem költözik a munkásosztály oda, ahol több a jó munkahely? Miért nem vesznek részt a munkásosztály tagjai nagyobb arányban a felsőoktatásban? Miért nem nevelik nagyobb versenyszellemre a gyerekeiket?