Horvát (egyes források szerint Horváth) Boldizsár 1822. január 1-jén született Szombathelyen. Jogi diplomáját a győri akadémián szerezte. 1848-ban az első népképviseleti országgyűlés tagjaként a szombathelyi választókerületet képviselte.

Országos hírnévre az 1860-as Országbírói Értekezleten tett szert, ahová Apponyi György országbíró meghívására érkezett. A közjog és a magánjog markáns elhatárolásával foglalt állást az in integrum restitutióval (azaz az eredeti állapot helyreállításával) kapcsolatos vitában.

Az 1865-ben összehívott országgyűlésre a szombathelyiek újból képviselőjükké választották, 1866. december 1-jén pedig a közjogi kiegyezés mellett tartott beszéde után igazságügyminiszterré nevezték ki. Ebben a minőségében benyújtott törvényjavaslatai máig meghatározó változásokat idéztek elő a hazai jogrendszerben. Elválasztotta a törvényhozást a közigazgatástól, megalapozta a bírói függetlenséget, ugyanakkor a bírói felelősséget is szabályozta. A királyi kúriát semmítőszékre és legfőbb ítélőszékre osztotta, büntetőjogunkból száműzte a botbüntetést, valamint eltörölte a vérdíjat.

1871-ben a birtokos arisztokrácia támadásai miatt lemondott miniszteri állásáról, így reformtörekvései egy része befejezetlenül maradt.

Lemondását követően a magyar földhitel-részvénytársaság és a municipális bank igazgató-elnökévé választották, 1877-től pedig az Esterházy-javak zárgondnoka lett. 1878-ban végleg visszavonult a közélettől, ekkor kezdett komolyabban foglalkozni szépirodalommal, 1887-ben pedig a Kisfaludy Társaság soraiban is helyet foglalt.

Horvát Boldizsár 1898. október 28-án hunyt el Budapesten. Családi sírboltja a Fiumei úti temetőben található.