175 éve, 1847. január 16-án Szklabonyán született Mikszáth Kálmán, a magyar irodalom egyik legjelentősebb regényírója, a Képviselőház krónikása, aki többek között a Képviselőházi Könyvtárról is írt karcolatot 1886-ban megjelent kötetében.

Mikszáth újságíróként politikai karcolatok írására szakosodott. Kákay Aranyos álnéven jelent meg az első, portrékat tartalmazó kötete: Még újabb fény- és árnyképek (Bp., 1878). Ezt a tárcaműfajt szegedi újságíróskodása alatt (Szegedi Napló, 1878–1880) tovább fejlesztette, majd 1880-tól mint a Pesti Hírlap munkatársa híres parlamenti karcolataiban a virtuozitásig tökéletesítette. Napi krónikása lett a Tisza Kálmán- korszaknak, derűs humorral és művészi igénnyel írta meg a karzat alatt lejátszódó eseményeket, a folyosókon elvonuló alakokat, közben megörökítette a Sándor utcai képviselőház épületét is.

Tisza Kálmán egészen élete végéig nemcsak hűséges olvasója volt Mikszáthnak, hanem még gyűjtött is számára érdekes eseteket, melyeket az író aztán fel is használt. Legnagyobb rokonszenvvel megrajzolt alakja is maga Tisza volt, akinek ő adta karcolataiban a híressé vált „generális” nevet, ám különösen jól sikerültek Wekerle Sándorról, Szilágyi Dezsőről és Bánffy Dezsőről készített portréi is.

1886-ban jelent meg a karcolatokból egy válogatás kötet A tisztelt Ház címmel. A könyvet a korszak híres karikaturistája, Jankó János illusztrálta, ezeket az illusztrációk szerepelnek jelen írásban is. A kötetnek komoly sikert aratott az olvasók körében, így még abban az évben egy második kiadás is napvilágot látott.

A kötet bevezetőjében Mikszáth saját szövegét a képviselőházi napló formájában közli, vagyis zárójeles tetszésnyilvánításokat is beszúr a mondatai mögé:

„Hiába rázza a fejét t. miniszterelnök úr. (Zaj, ellenmondások a jobb oldalon.)”

„Beismerem egyébként, hogy vannak a könyvben csípős megjegyzések és vágások minden oldalra, de egyik sem származik ellenszenvből.”

„Van szerencsém tehát a körülményekre való tekintettel a következő határozati javaslatot benyújtani: Mondja ki a ház, hogy senkinek sem szabad megharagudni.”

​​A Sándor utcai képviselőház épületét A színhely című karcolatban jellemzi, itt található meg a könyvtár és a könyvtárnok leírása is:

„Kerüljünk beljebb. Ami a belső berendezést illeti, az meglehetős. Kicsiben meg van minden, ami szükséges. Távirda, posta, buffet, elnöki, háznagyi és gyorsirodai helyiségek, – csak a könyvtár szorult ki árván, szanaszét: nemcsak a jobb- és keresztfolyosóra jutottak üveges-könyvszekrények, de a buffetbe is.”

​​​​​​„Jó gondolat különben együvé tenni a könyveket a boros palackokkal. Így legalább sokat vannak együtt a képviselők is a könyvekkel.

Azonkívül meglehetős közömbös viszony van köztük. Sem a könyvek nem háborgatják a képviselőket, sem a képviselők a könyveket.

A könyvtárnok (kivált a néhai Bassó) sokszor csörgette a folyosókon ingerkedve a kulcsokat, hogy olvasót fogjon – de sikertelenül. Nem akadt horogra más, csak Pulszky Ágost, Szilágyi Dezső, Berzeviczy Albert, Láng Lajos, Grünwald Béla és Lánczy Gyula. De ezek közül is az utóbbi abban a gyanúban állott, hogy csak azért vesz ki könyveket, hogy a könyvtárnoknak örömöt okozzon, s tudományos voltát szemlélhetővé tegye: a hóna alatt hordja a folyosókon s azután visszaadja érintetlenül. Ha valaki sokáig nem jött új könyvekért, aggódni kezdett miattuk. „Talán betegek, talán valami rossz munkán utálták meg az olvasást? Ej, ej, mi történt ezekkel?”

Annak is örülni tudott, ha valamelyik képviselő elhozta vagy hazaküldte a kölcsönvett könyveket. Olyan érzés volt az neki, mint akinek a gyermekei térnek vissza a nevelőből: megsimogatta őket, leverte róluk a port, beléjük kacsintott s csak azután tette vissza gyöngéden a helyükre.

Szíve repesett örömében, ha néha Tisza Kálmánnak kellett valamely mű.

– Nagy dolog készülődik, – szólt hunyorogva, pajkosan, bizonyos titokzatossággal – A „generális” az ágyuit tömi …, erősen tömi.

A legnagyobb dicséret az volt tőle, hogy valaki „olvasott ember”. Bismarckra is csak annyit tudott mondani, ha róla beszélt.

De ne foglalkozzunk az olvasottsággal, mert az itt nem numerál és nemhogy használna a közvélemény előtt, az illetőknek, inkább árt. A praktikus politikusok, mint például Tisza Kálmán is, úgyszólván eltitkolják, vagy legalább óvatosan kerülik az autorokban való jártasság látszatát. Tiszánál csak véleményének érettségéből érzik, hogy tanulmánynak kell lennie mögötte.

Csapjuk be hát mi is a könyvtárajtót s nézzünk be a többi helyiségekbe.”

​​​​​

​​​​​Mikszáth Kálmán 1887-től élete végéig országgyűlési képviselő volt, előbb az erdélyi Illyefalva, majd 1892-től 1910-ig Fogaras, végül Máramarossziget mandátumával. A tudósítói munkáját még többé-kevésbé ellenzéki pozícióból megkezdő Mikszáth így 1887-től immár a kormányzó Szabadelvű Párt képviselőjeként írta tovább karcolatait. Ettől kezdve még inkább belátott a politikacsinálás kulisszái mögé, a folyosói és klubélet világába, ám a kívülálló szemszögét az új pozíciójában is megőrizte. Országgyűlési képviselőként csak néhányszor szólalt fel az üléseken, azonban az ő írásai által ismerhető meg a Sándor utcai képviselőház épülete, a hivatalban dolgozók, valamint a miniszterek, képviselők is.

Országgyűlési karcolatok címmel többféle kötete is napvilágot látott, ezek természetesen szintén megtalálhatók könyvtárunk polcain.