Közvetlenül a második világháború lezárását követően, a kollektív bűnösség elve alapján Magyarország területéről 1946. január 19. és 1948. június 30. között megközelítőleg 200-220 ezer német nemzetiségű embert telepítettek ki[1] Németországba.[2]

A fentebbi eseménysorozatra emlékezve jelölte ki a Magyar Országgyűlés 2012. december 10-én január 19-et a magyarországi németek elhurcolásának emléknapjává.[3] A dátum szimbolikus: 1946-ban e napon hagyta el Magyarországot – egész pontosan Budaörsöt – az első vonatszerelvény, amely az elüldözött német nemzetiségű lakosokat szállította Németországba.

Több oka is felfedezhető a hazai német kisebbség kitelepítésének.[4] Egyrészt ezáltal megnyílt Magyarország számára a lehetőség, hogy a nemzeti homogenizációs programját realizálhassa.[5] Másrészt a magyarországi németség kollektív bűnösség elve alapján történő megbüntetése összefüggésben állt a földkérdéssel. Az 1945 márciusában kihirdetett földreform a szegényparaszti-agrárproletár réteg földhöz juttatását és letelepítését részben a magyarországi németek kezén lévő birtok-, ingatlan- és ingóságállomány igénybevételével valósította meg. Harmadrészt komoly fejtörést okozott a Felvidékről elűzött, illetve Délvidékről idemenekült magyarok elhelyezése.

A magyarországi németek kitelepítéséhez hosszú út vezetett. Sokáig tartotta magát az a vélekedés, hogy a német kisebbség kitelepítését a második világháború győztes hatalmai írták elő a potsdami konferencia határozataiban. Valójában azokban csak opcionális lehetőségként merültek fel a fentebbiek, és eleve a már megkezdődött folyamatokra – tudniillik Lengyelországból és Csehországból nagyon erőszakos módszerekkel elkezdték elűzni a kisebbségi németeket, továbbá hazánkban a politikai vezetés jelezte, hogy meg akar szabadulni a német identitású(nak tartott) állampolgáraitól – reagáltak.[6]

Magyarország területén még be sem fejeződtek a harcok, amikor a téma felmerült az Ideiglenes Nemzetgyűlés ülésén:

„Népi és demokratikus országot akarunk felépíteni, […] megtisztítva a hazaáruló németségtől (Egy hang: Ki velük?!), amely mindent lekicsinyelve, amely magyar, kérkedve állott a hitlerista rablók szolgálatába és elárulta azt a Magyarországot, ami neki otthont adott, amikor vándorbottal a kezében és batyuval a hátán jött be a gazdag magyar vidékre letelepedni (Egy hang: Deportálni őket?!).”^[7]

A különböző pártok álláspontja a kérdésben nem volt egységes. A legradikálisabb elképzeléseket a Nemzeti Parasztpárt, illetve a Magyar Kommunista Párt képviselte. Az utóbbi párt politikusai a teljes hazai németség felelősségre vonása és kitelepítése mellett tették le voksukat. Egyik emblematikus szereplőjük, Kovács Imre a következőképpen gondolkodott a kérdést illetően:

„A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen. A svábok önmaguk szakították ki magukat az ország testéből, minden tettükkel azt bizonyították, hogy együtt éreznek a hitleri Németországgal. Most hát osztozzanak Németország sorsában! A svábokat ki fogjuk telepíteni. Távozzanak! Az nem lehet, hogy a legjobb földeket Volksbund-tagok foglalják el és Budapesttől 30—50 km-re nagy birtokokon ötszobás lakásokban terpeszkedjenek. Lesz elég igényjogosult ezekre a földekre. Tiszántúl földnélküli zsellérei, vagy az egyetlen éjszakán a rádióval elmenekített szerencsétlen csángók elfoglalhatják a svábok földjeit.”[8]

Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy a Nemzeti Parasztpártban nem mindenki értett ezzel az állásponttal. Veres Péter például nem osztotta Kovács Imrének a német kisebbséget kollektíven megbélyegző véleményét és igazságtalannak tartotta szülővárosa, Balmazújváros német származású gazdáinak kitelepítését.[9]

A Magyar Kommunista Párt is hasonlóan radiális hangnemet ütött meg:

„(...) A magyar nép szemében a svábság mindig a szabadság örök ellenségét jelentette. A független és szabad Magyarország idegen zsandárait, akik mindig készek arra, hogy hátulról döfjenek tőrt a nemzet testébe. (…) Századokkal ezelőtt már úgy telepítették őket ide, a zsíros, magyar fekete földekre, mint gyarmati népek közé a német hatalomvágy misszionáriusait. A magyar népnek nem volt olyan szabadságküzdelme, amelyben a svábok fiait ne találnák a labancok között, a szabadság ellenségeinek soraiban, a német zsarnokság zsoldosainak egyenruhájában.”[10]

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt (SZDP) alapvetően ellenezte a kollektív felelősségre vonás és kollektív büntetés elvének gyakorlati alkalmazását a magyarországi német kisebbség vonatkozásában. Ennek egyik oka az volt, hogy az SZDP vezetőinek egy része, illetve a párt tagságának nem elhanyagolható része német származású volt.[11]

A Független Kisgazdapárt – bár talán mérsékeltebb hangnemet használva, de – szintén a kitelepítés mellett állt ki. Id. Antall József kisgazdapárti politikus, a Tildy-kormány újjáépítési minisztere a kitelepítési rendelet minisztertanácsi vitájában a következő megállapítást tette:

"Nemzetpolitikai szempontból nem kétséges, hogy Magyarországnak érdeke, minél nagyobb számban hagyják el a németek az országot. Soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a németektől. Nemzetközi szempontból is nagy jelentősége van a kérdésnek. Ma még egy csomó igényjogosultnak nem tudtunk földet adni. Annál is inkább törekedni kell erre, mert a középosztálynál ez nem oldható meg. Legalább azok, akik német nemzetiségűnek vallották magukat, azok hagyják el az országot. " [12]

Végül a Minisztertanács december 22-én elfogadta a 12. 330/1945. M. E. számú kormányrendeletet a magyarországi német lakosság áttelepítéséről Németországba.[13]

E rendelet értelmében köteles volt Németországba települni minden olyan személy, aki az 1941-es népszámláláson németnek vallotta magát, aki a korábban magyarosított nevét „német hangzásúra” változtatta vissza, illetve aki tagja volt a Volksbundnak vagy a Waffen-SS-nek. Mentességet csupán azok kaphattak, akik aktív tagjai voltak valamelyik demokratikus pártnak vagy szakszervezetnek, illetve akik bizonyítani tudták, hogy korábban magyarnak vallották magukat és emiatt üldöztetés jutott nekik osztályrészül. A rendelet értelmében – kártérítés nélkül – zár alá vették az annak hatálya alá eső személyek minden ingatlan és ingó vagyonát.

A rendelet kihirdetését követően, 1946 januárjában ismert művészek és politikusok – többek között Füst Milán és Kéthly Anna – tiltakoztak az abban foglaltak ellen:

„(…) Az embertől otthonát, környezetét, faluját, házát, földjét, kenyerét, vizét emberségesen elvenni nem lehet. És ez ellen akarunk mi felszólalni és ez ellen kell az egész magyar társadalomnak tiltakoznia.”[14]

A kitelepítés első szakasza a Budapest környéki falvak német nemzetiségű lakóit érintette, majd a Dunántúl és a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl következett. Egy-egy község kitelepítése néhány nap alatt történt meg. A kitelepítettek nagyobb részét Németország amerikai, kisebb részét pedig a szovjet megszállási övezetébe vitték. Több tízezer kitelepített pedig azonnal különböző visszatérési stratégiákkal élt. Egy részük – az 1946–1949 (1950) közötti időszakban tíz-tizenötezer személy – illegálisan tért vagy szökött vissza Magyarországra.[15]

A németek kitelepítését az 1949. október 11-én megjelent kormányrendelet törölte el, biztosítva a német nemzetiségű lakosoknak az állampolgári jogokat, illetve megszüntetve a lakóhely megválasztására és a munkavállalásra vonatkozó korlátozásokat.[16]