1351. december 11-én hirdette ki Budán I. (Nagy) Lajos magyar király az ősiség törvényét, amellyel a honfoglalás után kialakult nemzetségi birtokok koráig visszanyúló, szokásjogi úton működő intézményt iktatta törvénybe oly módon, hogy az megerősítette II. András Aranybulláját, kivéve annak 4. cikkelyét, amely eredetileg úgy intézkedett, „az örökösök hátrahagyása nélkül elhaló nemeseknek jogukban és szabadságukban áll az egyházak, avagy tetszésük szerint mások részére, élők közt vagy halál esetére adakozni, hagyományt tenni, birtokaikat eladni vagy elidegeniteni.” Nagy Lajos az 1351. évi törvények előbeszédének 11. §-ában kizárta a nemesek szabad végrendelkezési jogát, egyben úgy rendelkezett, hogy a nevezetteknek „ne legyen joguk ezt megtenni, hanem birtokaik jog és törvény szerént, tisztán és feltétlenül, minden ellenmondás nélkül, legközelebbi atyafiaikra és nemzetségeikre háromoljanak.”

Az uralkodó az ősiség törvénybe iktatásával az ősi vagyon feletti rendelkezést szigorú korlátok közé szorította, megtiltotta mind élők között, mind pedig halál esetére a szabad rendelkezést minden ősi birtok felett és a nemzetség által örökölni rendelte azt.

Az ősiség (aviticitas vagy avicatas) egy olyan kötött birtoklási-öröklési rend, amely a legrégibb magyar szokásokból, a törzsi-nemzetségi, azaz a keresztény államalapítást megelőző jogrendből fakad. Az intézmény eredete a nemzetségi birtoklás korára vezethető vissza, arra a szokásra, hogy az ősi (szállás)birtokot a nemzetség századokon át osztatlanul birtokolta.

Az ősiség a vagyonnak a család, a rokonság (nemzetség) kezén való megtartására irányuló jogi eszköz, amely korlátozta a vagyon forgalmát, illetve öröklését leszűkítette a vérségnek megfelelő körre. Egyenesági fiúörökös hiányában a rokonság, a nemzetség örökösödését biztosította a koronára való háramlással szemben, és érvénytelennek tekintette a hatálya alá eső – öröklött – birtok eladását, eladományozását vagy örökül hagyását. Mindez nem vonatkozott az örökhagyó által nem örökléssel vagy osztállyal szerzett birtokra.

Az ősi vagyon fogalmába azok a vagyontárgyak (ingó és ingatlan egyaránt) tartoztak bele, amelyek a felmenőtől törvényes öröklés útján szálltak át a lemenőre. Az ősiség fogalma nem az egyes vagyonrészekre, hanem az egész vagyontömegre vonatkozott. Az ősi vagyont elidegeníteni csak különleges jogcímen lehetett (pl. hadifogságból kiváltás), azonban az eladó ilyenkor is köteles volt az öröklés sorrendjében az osztályos atyafiaknak megvételre felkínálni. Az atyafiak (fratres) a magyar jogban nemcsak testvéreket, hanem általában oldalági rokonokat, atyafiakat is jelentett. Ezek közül osztályos atyafiak azok, akiket nemcsak a vér- (communio sanguinis), hanem a birtokközösség (communio juris) is összekötött. Míg az elsőn a közös őstől való leszármazást, az utóbbin azt értették, hogy elődeik az öröklésre kerülő jószágban valaha közösen birtokoltak, azon osztályt tettek. Az osztályos atyafiak (fratres condivisionales) tehát a nemzetség azon közös őstől származó tagjai, akitől eredetileg az ősi jószág valamikor a törvényes öröklés rendje szerint örököseire átszállt.

Ebben a vonatkozásban az ősiség a közös tulajdonra emlékeztet, azaz az osztályos atyafiakat, mintegy tulajdonostársakat megillette az elővásárlás joga. Frank Ignác az 1845-ben magyar nyelven kiadott, A közigazgatás törvénye Magyarhonban című munkájában így ragadja meg a lényegét: „Az ősi jószág nem azé egyedül, aki bírja, hanem az egész nemzetségé, értvén mindazokat, kik a szerzőlevélnél vagy más törvényes oknál fogva az örökségre számon tarthatnak, nemcsak a most élőket, hanem egyetemben a jövendőbeli maradékot is.” Az ősi vagyon elidegenítése esetén tehát értesíteni kellett az osztályos atyafiakat az eladás szándékáról. Az értesítés elmulasztása miatt pert indíthatott az értesíteni elfelejtett atyafi, annak halála esetén pedig örökösei is megindíthatták a pert. Az ősiség alapján számos ilyen visszakövetelési per folyt, Arany János – mintegy kritikát gyakorolva a jogintézmény felett - így fogalmazott az Elveszett alkotmány második énekében:

„… a magyar nemes ősi vagyonját
Tízszer eladja, ha kell, és visszapörölheti mindég;
Hogyha pedig más ad, vagy zálogosít is, olyasmit,
S őt - mert még nem is élt - meg nem kínálta vevője,
Jó kötekednie, mert vagy megnyeri, vagy szedi a sok
Pótlékot, mi talán még jobb, mint nyerni sokára.”

Az ősiség intézménye tehát több magánjogi jogintézményt is magában foglalt. Öröklési jogi szempontból kötött öröklési rendet jelentett, azaz kizárólag a törvényes öröklésre szorítkozott, és az ősi vagyon tekintetében kizárta a végrendeleti öröklés lehetőségét. Az ősi javakat elsősorban a lemenők, leszármazók hiányában pedig az az ág örökölte, ahonnan a vagyon származott. Annak tehát mindaddig a nemzetségen belül kellett maradnia, amíg az teljesen, az egykori közös ős valamennyi leszármazójára nézve ki nem hal. Amennyiben pedig ez is bekövetkezett, az ősi jószág visszaszállt a Szent Koronára, mint minden jog forrására, azaz a végrendelkezési tilalom még a nemzetség utolsó tagjára is irányadó volt. Az ősiség vagyonjogi értelemben pedig korlátozta az élők közötti rendelkezést: az ősi vagyonon terhelési és elidegenítési tilalom állt fent.

A nemzetség ősiségen alapuló jogának érvényesítését, a rendelkezési korlát egyes elemeit és jogkövetkezményeit Werbőczy István a Hármaskönyv I. részében több helyütt (40., 43., 57-59., 61. cím) is részletesen tárgyalta. E szabályok alapján kialakult az ősiség sok évszázados, a szabad tulajdon elvével még a 19. század első felében is élesen szembemenő joggyakorlata.

Az ősiség elvének törvényi rögzítésével létrejött Magyarországon egy olyan kötött tulajdoni rendszer, amely valójában kizárta a szabad rendelkezési jog érvényesülését. A magyar birtokrendszert konzerváló jogszabály az elkövetkezendő évszázadokban nagymértékben hátráltatta a társadalmi és gazdasági haladást, és már a 18-19. század fordulójára túlhaladottá vált. Az első kritikák a felvilágosodás korában, a 18. század végén fogalmazódtak meg az ősiséggel szemben. Hajnóczy József 1790-ben a szabad rendelkezési jog bevezetését javasolta a 25 év után újra összehívott országgyűlésnek, hiszen „a valódi tulajdonos jobban műveli a földet, mint aki nem rendelkezhet szabadon a birtokával.”

A jogintézmény komoly akadályt képezett a reformkorban a polgári átalakulás előtt. Az 1351. évi jogszabály váltotta ki Széchenyi István 1830-as, Hitel című munkájának megírását, aki 10 000 forint hitelt akart felvenni birtokai fejlesztésére, amelyet az osztrák bank fedezet hiányában elutasított mivel az ősiségi törvény rendelkezései kizárták a nemesi birtokok jelzáloggal történő megterhelését. Széchenyi a három évvel később kiadott stádium című művében pedig „XII törvény” címmel konkrét jogalkotási programot is készített, melynek második pontjában a következőket írta: „Az ősiségi jog örökre el van törölve. (…) Akárminemű jószágot valaki ezen törvény kihirdetése után az illető felek tudtával örökösen elad, azt a vevőtől vagy annak hagyományosaitól se az eladó, se annak nemzetsége semmi ürügy alatt többé vissza nem veheti, s az örökös eladást soha meg nem semmisítheti.”

Az ősiségi törvény állt a reformkori országgyűlések vitáinak középpontjában, majd végül félezer év után helyezte azt hatályon kívül az utolsó magyar rendi országgyűlés által alkotott 1848. évi XV. törvénycikk, melyet a modern magyar magánjog alapjának, megteremtőjének tekinthetünk. A törvénycikk az ősiség eltörlésének rövid deklarációja mellett („Az ősiség eltörlése ezennel elvileg kimondatván…”) tartalmazta a folyamatban lévő ősiségi perek azonnali megszüntetését, valamint a kormány utasítását polgári törvénykönyv elkészítésére és a parlament elé terjesztésére.

A szabadságharc bukását követően Ferenc József 1852. november 29-én adta ki az ősiségi nyílt parancsot (Avitizitäts-Patent), amely az ősiség jogának megszüntetése mellett, illetve annak folyományaként az adományrendszert is megszűntnek deklarálta. Eltörölte az ősi és szerzett vagyonra szóló, a jobbágyi és földesúri, valamint a férfi és női öröklés közötti különbséget. Mivel az ősiségi pátens teljességgel megfelelt a korabeli magyar jogi elvárásoknak, a régi magyar jogot általánosságban helyreállító 1861. évi Országbírói Értekezlet sem tartotta szükségesnek, hogy hatályon kívül helyezze azt.

Felhasznált irodalom

• Homoki-Nagy Mária: "Az ősiség eltörlése elvileg kimondatván". In: Ünnepi kötet Dr. Bodnár László egyetemi tanár 70. születésnapjára. Szeged: Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Tudományos Bizottság, 2014. p.185-197.
• OGYK: KK III/10229
• Képes György: Az ősiség intézményének felszámolása és a modern magánjog létrejötte Magyarországon. In: 350 éves az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara, 2. köt. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2018. p.1018-1028.
• OGYK: KK III/10293:2
• Murarik Antal: Az ősiség alapintézményeinek eredete. Budapest: Sárkány Ny. 1938. 225 p. (Értekezések Eckhart Ferenc Jogtörténeti Szemináriumából; 6.)
• OGYK: B2/208:6
• Pomogyi László: Magyar alkotmány- és jogtörténeti kéziszótár. Budapest: Mérték, 2008. 1343 p.
• OGYK: KK III/517
• Vécsey Tamás: Széchenyi István és a magyar magánjog. Az ősiség. Jogtudományi közlöny, 29. évf. 45.sz. 1894. p.354-355.
• OGYK: A4/2047