Pápai Páriz Ferenc orvos, tudós, szótáríró, Erdély egyik legnevesebb polihisztora Désen született 1649. május 10-én. Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen és a nagyenyedi kollégiumban végzett tanulmányai után 1672-től külföldi egyetemeken képezte magát: Lipcsében orvostudományt tanult, Heidelbergben bölcsészeti doktorátust szerzett. A Heidelbergi Akadémián számára felkínált filozófiatanári állást azonban nem fogadta el, hanem orvosi tanulmányainak befejezése céljából Bázelbe ment, ahol 1674-ben orvosdoktor lett.

1678-ban Apafi Mihály fejedelem kívánságára a nagyenyedi kollégiumban a természettan, a bölcselet és a görög nyelv tanára lett, ezt a pozíciót meg is tartotta haláláig. A nagyenyedi kollégiumban bevezette az orvosi alapismeretek tanítását. Diákjai számára külföldi egyetemeken ösztöndíjakat szerzett. Angliai kapcsolatait mozgósítva nagy összeget gyűjtött a karrierje során két alkalommal is feldúlt nagyenyedi kollégium újjáépítésére.

Pápai Páriz írói munkásságának java egy öt kötetből álló sorozat, a Pax animae (A lélek békéje, Kolozsvár, 1680), a Pax corporis (A test békéje, 1690), a Pax aulae (Az udvar békéje,  1696), a Pax sepulcri (A sír békéje, 1698) és a Pax crucis (A kereszt békéje, 1710). Az öt kötet közül négy vallásetikai kérdéseket taglal, míg a Pax corporis a korabeli orvosi ismereteket foglalja össze.

Másik maradandó műve a máig jól használható Dictionarium Latino-Hungaricum latin-magyar, illetve magyar-latin-német szótár, amely Szenczi Molnár Albert 1604-ben, Dictionarium Latinovngaricvm címmel megjelent művének bővített-átdolgozott változata, és amelynek első kiadása 1708-ban jelent meg Lőcsén. Pápai közel két évtizeden át, 1690-től kezdve dolgozott a szótárán. Elsősorban diákszótárnak, iskolai szótárnak készült. A szócikkek szerkezete könnyen áttekinthető, a latin–magyar szótárban a magyar értelmezések gyakran élőnyelvi stílusban fogalmazott, szabad fordítások, inkább csak a latin eredeti értelmét próbálják visszaadni. Az első kiadás belső címlapján található a szerző egyetlen ismert arcképe. Annyira alapvető munkává vált, hogy újra és újra kiadták: 1762-ben, 1767-ben, majd 1782-ben és 1801-ben is.

​​​​​​Érdekesség, hogy a legendás nyomdász és betűmetsző, Misztótfalusi Kis Miklós Pápai tanítványa volt. Ő buzdította a nyomdászat tanulására, és Misztótfalusit később is munkatársnak és harcostársnak tekintette.

A latin nyelv évszázadokon át kiemelt fontossággal bírt Magyarországon. Az államalapítástól kezdve 1844-ig hivatalos nyelv volt: a közügyek, az igazságszolgáltatás, a törvényhozás, a végrehajtás, illetve az oktatás nyelve, melyet „apanyelvnek” (lingua paternalis) tekintettek. Elsajátítása nélkülözhetetlen volt a közéleti és egyházi funkciók betöltéséhez, illetve a műveltség kapuján való belépéshez. Nem véletlen, hogy a könyvnyomtatás elterjedésével megjelentek a latin nyelv tanulását segítő kézikönyvek.

​​​A Pápai Páriz által szerkesztett szótár művelődéstörténeti jelentőségén túl egyéb szempontokból is sokat elárul a latin nyelv hazai szerepéről és kultúrájáról. Az egyik ilyen a benne összegyűjtött szókincs rétegződése, ami a magyarországi latin nyelvhasználat funkcióira világít rá: nem meglepő, hogy a legterjedelmesebb kiegészítése egy latin-magyar jogi szószedet. 1844-ig a magyar törvények, jogi dokumentumok nyelve a latin volt. Az igazságszolgáltatás, a közigazgatás a és a végrehajtás is a hajdani klasszikus latinnak e helyi igényekhez alakított, élő nyelvként alakuló neolatin változatát használta.

Európa jelentős részén, a hajdani Nyugatrómai Birodalom területén a 14. századtól megfigyelhető volt az, hogy a hivatali, illetve jogi nyelv fokozatosan anyanyelvűvé vált. Ebből a szempontból kivételt jelentett Anglia, ahol csak 1733-ban váltottak a latinról az angol nyelvre.

A Habsburg Birodalomban az alapelv II. József 1784-es német nyelvrendeletéig az „Unitas linguae obscurat dignitatem imperii” volt, miszerint a nyelvi egységesség elhomályosítja a birodalom hatalmát. A nyelvi sokszínűség miatt a latin közvetítő nyelvként funkcionált ebben a régióban.  Ám ez társadalmilag korlátozott volt: alapos latin nyelvismerettel csak az írni-olvasni tudó, műveltebb réteg bírt. A latin az oktatásban is kötelező elem volt: a Ratio Educationis is előírta ismeretét a középfokú oktatás szintjén. Továbbá, Szent István korától a 18. századig a nemzetközi kapcsolatok, a diplomácia közvetítőnyelve. A 17. századtól kezdve ezt a szerepet fokozatosan átvette a francia nyelv – az utolsó latin nyelven íródott nemzetközi paktum az 1838-as bécsi szerződés volt.

​​​​​​A protestantizmusban kiemelt szerep jutott az anyanyelv(ek)nek, ez – kiegészülve a török megszállás időszakával, az Erdélyi Fejedelemség közigazgatási gyakorlatával – sokat lazított a latin magyarországi egyeduralmán. Pápai műve is éppen az anyanyelv erősödését kívánta elősegíteni: a bevezetőjében ki is fejti, hogy azért állította össze a szótárat, mert más európai nemzetekhez hasonlóan a magyaroknak is ideje lenne a közélet és az oktatás terén az anyanyelvük használatára áttérni.

Az 1790-92-es országgyűlés időszaktól megindult a magyar közigazgatás és igazságszolgáltatás „magyarosítása”: kezdetben az alsó, megyei szinten, majd egyre feljebb hatolt a hivatali ranglétrán. E folyamat végeredményeképpen 1844-ben a Magyar Királyság hivatalos nyelve a magyar lett – ez egyébként világviszonylatban is késői időpont, ekkoriban már sehol máshol nem használták a latint hivatalos, közéleti nyelvként.

​​​​​A szótárban külön szószedet közli a gyakori keresztnevek, a súlyok és pénznemek latin megfelelőjét. Összességében kijelenthetjük, hogy a külföldi latin szótárak összeállítóinak példáját követő Pápai Páriz munkája nem egyszerű szótár, hanem valódi művelődéstörténeti lexikon, melyben egyaránt megtalálhatók az antik görög és római kultúrára vonatkozó ismeretek, de egyben a korabeli magyarság életvitelével, szokásaival, az őket körülvevő tárgyi és természeti környezet elemeivel kapcsolatos információk is.

​​​​​​Az Országgyűlési Könyvtár állományában több kiadása is megtalálható a Pápai Páriz által szerkesztett szótárnak. Fellelhető három nagyszebeni kiadás 1767-ből, 1801-ből, illetve 1782-ből – az előbbi kettő a Ghyczy-hagyaték részeként került a könyvtárunkba –, továbbá rendelkezünk egy 1801-es, pozsonyi kiadással is. Ezen kötetek mindegyike a Muzeális Gyűjtemény részét képezi.

Felhasznált irodalom

• Dictionarium latino-hungaricum / Pápai Páriz Ferenc. [Nagyszeben] Cibinii : Sumtibus Samuelis Sárdi Typographi, 1767. OGYK-jelzet: A2/65:a/1
• „Artes propter se, non lucelli causa amare”: 375 éve született Pápai Páriz Ferenc orvos, tanár, író, költő. In: OSZK blogja, 2024. május 10. https://nemzetikonyvtar.blog.hu/2024/05/10/_artes_propter_se_non_lucelli_causa_amare Letöltés ideje: 2025.02.19.
• Dr. Dézsi Lajos: Pápai Páriz Ferenc (1649-1716). In: Magyar Történeti Életrajzok.  Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1899. OGYK-jelzet: C2/678:14
• Lengyel Réka Anyanyelv vagy „konyhadeákság”? A latin nyelv szerepéről a XVIII–XIX. századi erdélyi és magyarországi művelődésben. In: Magyar Művészet, 2018/4. sz.
• Balogh Piroska: Megjelenik Pápai Páriz Ferenc latin-magyar szótára: a latinitás kultúrája Magyarországon. In: Magyarország globális története: a kezdetektől 1868-ig. Budapest, Corvina, 2023. OGYK-jelzet: IV/10968:1
• Pápai Páriz Ferenc (1649–1716). In: ELTE BTK Régi Magyar Irodalmi Tanszék adatbázisa https://szelence.elte.hu/papai/index.html Letöltés ideje: 2025.02.19.
• Pápai Páriz Ferenc. In: Tudósnaptár https://tudosnaptar.kfki.hu/p/a/papai/papaipant.html Letöltés ideje: 2025.02.19.