Az Országos Gyermekvédő Liga vezetője a nemzetgyűlés elnökével megegyezve, az 1920-as évek első éveiben, a téli hónapokban az Országház főrendiházi szárnyának üres földszinti és félemeleti helyiségeiben szállásolta el az elcsatolt területekről Budapestre érkező, ám lakás híján fűtetlen vasúti kocsikban tengődő családok összesen mintegy háromszáz gyermekét. (Mindennapok az Országházban, Országház Kiadó, 2018.) A különböző egészségi állapotban lévő gyermek számára betegszobát is kialakítottak.

Jelen írásunkban arra vállalkozunk, hogy feltárjuk e nehéz sorsú gyermekek országházi elhelyezésének történelmi előzményeit és kontextusát.

1918 novemberében – az Osztrák-Magyar Monarchia katonai veresége után – a szomszédos államok fegyveres erői előkészületeket tettek az addig magyar fennhatóság alatt álló területekre való bevonulásra. Már ekkor megkezdődött az a folyamat, melynek során közel félmillió otthonát elhagyni kényszerülő magyar útja vezetett Magyarország középső vidékei felé.

A Nagy-Magyarország területét a 20. század elejére átszövő vasútvonal biztosította az ország működéséhez szükséges vérkeringést. Mivel vasutasnak lenni biztos megélhetést, rangot és megbecsülést jelentett, kb. 110 ezerre tehető azoknak a száma, akik állami vagy magánvasutaknál dolgoztak, egynegyedük pedig közvetlenül a határszéleken teljesített szolgálatot. E vasútvonalaknak elfoglalása stratégiai fontossággal bírt a háborút követően megalakuló utódállamok számára, miután az ezekhez a vonalakhoz tartozó géppark, ingatlanok és vagyontárgyak elbirtoklása magában rejtette egy ország megbénításának lehetőségét. A MÁV működési területe 1919 őszére a mai országhatárral megegyező területre csökkent. A megmaradt géppark pedig arra szolgált, hogy megmentse azokat, akik minden ingóságukkal vonatra szálltak egy új élet reményében. A menekülő vasutasokhoz olyan közalkalmazottak, állami, megyei, városi tisztviselők és családtagjaik is csatlakoztak, akik hűségesek maradtak az „ezeréves magyar állam” eszméjéhez, ezért megtagadták az újonnan alakult államok által a maradók számára feltételként szabott hűségesküt. Így indult útnak mintegy félmillió ember. „Amiért egy életen át küszködtek, ott van bezsúfolva, beszegezve egy vagonba, ott szoronganak egymás mellett a volt családi otthon darabokra szakadt részei (…) Elindul a fekete kocsik sora. Fütyül a gőzsíp. S ők úgy érzik, hogy szívükről szakad le ez a város (...).” (Dékány István: Trianoni árvák, 2018. 280-281. p.)

A menekülő családok legfeljebb két vagont kaphattak, attól függően, hogy mennyi bútorral, használati tárggyal (eszközzel) rendelkeztek. Voltak a tisztviselők között olyanok, akik személyzetet vagy háziállatot is magukkal vihettek, persze értékeik töredéke fért csak el ezekben az eredetileg csak szállításra használt tehervagonokban. A felpakolt vonatok lassan döcögtek Magyarország új határai felé, sokszor nyílt pályán vesztegeltek, és több napba is beletelt, amíg a határt, vagy az első magyar nagyvárost elérték. Amikor végre befutott egy-egy nagyobb pályaudvarra a túlterhelt kocsisor, az idő is megállt velük együtt, hetekre, hónapokra, olykor évekre. A vagonlakásokból vagonvárosok alakultak, melyek népes társadalma „vasutasokra” és „polgáriakra” vált szét. Életük a vagonlakásokra, majd a közösségi élet színtereivé vált sínek közötti „utcákra” korlátozódott. „A vagon megszűntetni látszott a társadalmi különbségeket, mert eltűnt a rend és a rang. Egyformán tengődött ágynélküli kocsikban úrinő, munkásasszony, szellemi és testi munkás, egyetemi tanár (...) öreg, fiatal, férfi és nő, gyermek egyaránt.” (Dékány István: Trianoni árvák, 347. p.) Ezek az egyterű, vékony deszkafalú és bádogtetős vagonok télen átengedték a hideget, így a vaskályhákban pislákoló tűz melege eltűnt a rések között, nyáron pedig kemenceként tartották a forróságot. A hiányos tisztasági feltételek következményeképpen gyakran tífusz- és vérhas-járvány tört ki az ott lakók között. Eközben lassan kialakultak a megélhetés és az együttélés íratlan szabályai, amelyek elviselhetőbbé tették a vagonokba zárt életet.

Magyarország lakosságában egyszerre okozott feszültséget és önzetlen segíteni akarást a rengeteg menekülő ember látványa, támogatták élelemmel, ruházattal, olykor tüzelővel is az állomásokon, vagonokban élőket. A hivatalos szervek is megpróbáltak segítő lépéseket tenni érdekükben, így kerülhettek a vagonlakók gyermekei az Országházba is.

1920 áprilisában a kormány létrehozta az Országos Menekültügyi Hivatalt (OMH), báró Petrichevich Horváth Emil vezetésével, aki maga is megélte az internálást és az azt követő kitoloncolást Romániából. A hivatal mellé szervezett tanács elnökévé pedig gróf Bethlen Istvánt nevezte ki a miniszterelnök. Továbbfejlesztették az ellátórendszert azzal, hogy nagyobb városokban, így Miskolcon, Szegeden, Debrecenben, Székesfehérváron, Szombathelyen, kirendeltségeket állítottak fel. Az OMH a menekültek regisztrálása, elhelyezése mellett, munkaközvetítéssel, ingyen konyhai ellátással, tanfolyamok és gyűjtések szervezésével is foglalkozott.

Az ország területére érkezett menekülteket előbb-utóbb fedél alá kellett juttatni, és ennek különféle módjait, lehetőségeit látták meg az iskolák, laktanyák, kaszárnyák üres termeiben, teherhajók lakrészében, hídfők tornyaiban, sőt még állatkert ketrecében is. A lakásellátás ebben az időben még azoknak is rendkívül nehéz volt, akik helybeliek voltak. Átmeneti megoldásként a főváros területén az I. világháború idején a sérült katonák ellátására létesített barakk kórházak megüresedő egységeibe telepítették a vagonokból az embereket. A lakótelepekké átalakított területek a Zita-, Auguszta-, Mária-Valéria telep nevét viselték. A megfelelő jövedelemmel rendelkező lakók fokozatosan hagyták el a zsúfolt nyomornegyedeket, melyeket végül az 1957 utáni lakásépítésekkel számoltak fel.

„Ők lesznek azok a [menekültek], kik a nemzeti öntudatot ébren fogják tartani. Az amputált kéz akkor is fáj, ha kezünk már rég nincs meg […] Ők követelik a békét magyar és magyar között, hogy egy értelemmel, egy tudattal vigyék előre a nemzet jövőjét.” (Csóti Csaba: Vagonlakók, barakklakók, menekültek – Bethlen István beszéde a menekültek segítő szervezetek képviselői e lőtt, Rubicon, 2010/4-5. 58. p.)