„Finkey nemcsak a büntető jogkövetkezményekkel foglalkozó hazai szakirodalom igen jelentős művelője, hanem az a tudós, aki a magyar büntetésvégrehajtás tudományos megalapozását végezte el, és rakta le a magyar börtönügyi tudomány alapjait.”[1]

Finkey Pál gimnáziumi tanár hatodik gyermekeként, 1870. január 30-án született Sárospatakon. Korán árvaságra jutott, két évesen mindkét szülőjét elvesztette. Jogi tanulmányait 1887-tól 1891-ig szülővárosában a Református Jogakadémián és – az utolsó félévet – a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen végezte. 1892 januárjában itt szerzett jogi doktorátust, 1895-ben pedig tanári képesítést.

1910-ben a washingtoni börtönügyi kongresszuson a magyar kormány képviseletében vett részt. 1912 áprilisában a kolozsvári egyetemen a büntetőeljárás nyilvános rendes tanára, 1915 szeptemberétől 1921-ig pedig az újonnan alapított pozsonyi Erzsébet Egyetemen a büntetőjog és a bűnvádi eljárás rendes tanára lett. Az I. világháború utáni trianoni határváltozások és Pozsonyból történő kiutasítása következtében 1921 szeptemberétől a Szegedre menekült volt kolozsvári egyetemre került, ahol két tanéven át rendes nyilvános tanárként oktatott, és 1923 májusáig a szegedi egyetem büntetőjogi tanszékét vezette. Előbb koronaügyész-helyettes, 1930 októberétől kúriai tanácselnökként a büntetőtanács vezetője, végül 1935 júniusától 1940-ben történt nyugdíjazásáig koronaügyészként (ma legfőbb ügyész) tevékenykedett. 1937-ben Szálasi Ferenc perében a Kúrián a vádat képviselte, és elutasították a semmisségi panaszt, amely a bűnösséget vitatta. Nagyhatású beszédének tulajdonították, hogy Szálasit végül elítélték.

Előadásaiból, több kiadást is megért tankönyveiből jogásznemzedékek egész sora tanult. Kiegyensúlyozott egyéniség volt, aki számos területen maradandót alkotott. Egyik tanulmányával például sikeresen szorgalmazta a büntetőjogi rehabilitációt, de jelentős szerepet játszott a magyar büntetés-végrehajtási jog és a börtönügy tudományos megalapozásában is. A széles látókörű tudós többször felemelte szavát a hatékonyabb idegennyelv-oktatás érdekében.

Finkeyt a szakma a büntetőjog – amelynek mindhárom ágát művelte – kiemelkedő szaktekintélyének ismerte és ismeri el. Az anyagi büntetőjog prominens képviselője, a büntetőeljárás liberális irányzatának híve, a büntetéstan alapjainak megteremtője, a következetes és humánus büntetés-végrehajtás szószólója volt. Első jelentősebb munkája 1895-ben jelent meg Az egység és többség tana a büntetőjogban címmel, ez adta alapját a magántanári képesítés elérésének. A továbbiakban egymás után írta a tudományos alapossággal megalkotott, kiváló szakkönyveket, tanulmányokat, több mint 360 művet. Közülük kiemelkedik A magyar büntetőeljárás tankönyve (1899-ben), és az 1902-től öt kiadást megért A magyar büntetőjog tankönyve. 1904-ben publikálta első érdemibb börtönügyi tanulmányát a Büntetési rendszerünk egyszerűsítése témakörben, 1908-ban pedig A tételes jog alapelvei és vezéreszméi című jogbölcseleti kézikönyve jelent meg. A rendkívül termékeny jogtudós cikkeinek és tanulmányainak lelőhelyét többek között a következő szakfolyóiratok adják: Sárospataki Lapok, A Jog, a Jogtudományi Közlöny, a Büntetőjog Tára, a Magyar Jogász-újság, a Jogállam, a Bűnügyi Szemle, a Miskolci Jogászélet, a Bírák Lapja, az Ügyészek Lapja, a Jogászegyleti Értekezések, a Magyar Jogi Szemle.

1935-ben a felsőház tagja lett, és 1936-tól 1940-ig a kérvényezési bizottságának elnöke lett.

„Felszólalásai kettős indíttatásúak. Egyrészt a jogtudomány és a gyakorlati jogszolgáltatás kiváló ismerőjeként, másrészt azonban az oktatás kérdései iránt korábbi jogtanári működése folytán is különös érdeklődést és hozzáértést mutató tanáremberként avatott résztvevője volt a felsőház vitáinak.”[2]

Szellemi teljesítményei elismeréséül 1908-ban, a korszak nagy tekintélyű jogászai – Wlassics Gyula és Balogh Jenő – ajánlásával a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, majd 1929-től rendes, 1938-tól tiszteleti tagjává választották. 1927-től 1937-ig a tudós testület Jogtudományi Bizottságának ügyvezető elnöki teendőit is ellátta. Kétszer nyerte el az Akadémia díját: 1913-ban jogfilozófiai kézikönyvéért a Kautz Gyula-díjat, 1921-ben A magyar büntetőeljárás tankönyve című, több bővített kiadásban megjelent munkájáért a Marczibányi-jutalmat. 1916 januárjában királyi udvari tanácsosi, 1936 novemberében magyar királyi titkos tanácsosi címmel.

1940-ben, 70 éves korában kérte nyugdíjazását, és az igazságügy-miniszter fel is mentette hivatala alól. Nyugalomba vonulása alkalmából megkapta a legmagasabb polgári kitüntetést, a Magyar Érdemrend nagykeresztjét.

Az igazságügy-miniszter megbízásából – új kinevezéssel – elvállata a Fiatalkorúak Budapesti Felügyelő Hatóságának elnöki tisztségét, amit 1942 és 1944 között töltött be. Fővárosi lakása a bombázások során megsemmisült, ezért 1945-ben visszaköltözött Sárospatakra, ahol haláláig élt.

79 éves korában, 1949. január 23-án, szülővárosában halt meg, és ugyanott családi sírboltban temették el. Emlékének ápolására 1991 februárjában megalakult a Finkey Ferenc Bűnügyi Reform Társaság, és 2000-ben az Országos Ügyészi Egyesület Finkey Ferenc-díjat alapított.

Az Országgyűlési Könyvtárban megtalálható monográfiái digitalizálva is hozzáférhetők a Magyar Jogi Portálon: https://go.ogyk.hu/dtt-coll-finkey-ferenc

Felhasznált irodalom:

Emlékkönyv. Finkey Ferenc. (1870-1949). Sárospatak, 1995. 210 p.