Magyarország 1920 utáni gazdasági nehézségei és társadalmi problémái mindenek előtt a vesztes háborúban, annak eredményeként az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásában és végső soron a trianoni béke hatásaiban, következményeiben keresendők.

A népességszám és az ország területének drasztikus csökkenése önmagában is a társadalmi feltételek döntő átalakulását eredményezte. A legnagyobb változás kétségkívül az ország lakosságának a korábbi egyharmadára csökkenése, ezzel összefüggésben pedig a soknemzetiségű társadalmi összetétel megszűnése volt. A történelmi Magyarország népességének közel felét nemzetiségi lakosság alkotta, az „új ország” 7,98 millió főnyi népességének ezzel szemben mindössze 5-6 %-át tették ki a román, szlovák, német, horvát és szerb anyanyelvűek. Nemzetiségi szempontból az ország szinte teljesen homogénné vált. Ezzel a nemzetiségi kérdés kikerült a magyar társadalom állandó belső problémáinak sorából, és szinte teljes egészében külpolitikai síkra terelődött át.

Az újonnan meghúzott határok a lakosság foglalkozásszerkezeti viszonyaira is komoly hatással voltak. Mintegy „felgyorsult” a társadalomszerkezet normális, a gazdasági fejlődéstől függő és azt követő módosulása. A gazdaság lassú szerkezeti modernizálásának társadalmi vetületeként az agrárlakosság száma 65%-ról 51 %-ra csökkent, az iparból, kereskedelemből, hitelezéssel kapcsolatos tevékenységből élőké ugyanakkor 29%-ról 33%-ra emelkedett (1920-as, illetve 1930-as adatok).

A társadalmi piramis alá-, fölé- és mellérendeltségi viszonyai alapvetően nem változtak, viszont jelentős módosulások következtek be az ún. „bethleni konszolidáció” időszakában. A 19-20. század fordulóján még több mint 2000 nagybirtokos és nagybérlő, ezen belül 800 arisztokrata élt a történelmi Magyarországon, az 1920-as évtized végére számuk drasztikusan lecsökkent 730-ra, illetve 350-re. E társadalmi réteg egykor megszokottnak tekintett életvitelét – melynek a hosszú külföldi utazások, a gyakori bécsi tartózkodások, a személyzet, az elegáns bálok és estélyek elengedhetetlen tartozékai voltak – már egyre kevésbé tudta finanszírozni. Gazdasági befolyásuk csökkenésével párhuzamosan zajlott egyfajta politikai térvesztés is. A „nemzeti arisztokrácia” szerepe fokozatosan csökkent mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalom adott testületeiben. Történeti hagyományokon alapuló társadalmi presztízsük, valamint a változások ellenére is még komolynak számító gazdasági hatalmuk folytán a nagybirtokosi réteg továbbra is a magyar politika meghatározó tényezője maradt, csupán az uralkodó társadalmi rétegek közötti privilegizált helyzetük szűnt meg végérvényesen.

Nagybirtokosok az 1920-as években

Miközben az arisztokrácia gazdasági ereje és politikai befolyása csökkent, a nagypolgárságé – összefüggésben a gyáripar megerősödésével – fokozatosan növekedett. A közvetlen politikai irányító szerep a nagytőkés réteget ugyan továbbra sem jellemezte úgy és annyira, mint az arisztokráciát, de befolyása a kormányzati politikára megerősödött, majd lassan a nagybirtokosság egyenrangú partnerévé vált.

Erőteljes átalakuláson ment keresztül a régi középosztály is, amely az össznépesség mintegy 9-10 százalékát adta és egymástól sok szempontból igen messze álló társadalmi rétegeket és csoportokat foglalt magába. A „történelmi” középosztály egyes legfelső csoportjai, például az úri középbirtokosok jelentős része, valamint az államapparátus vezető tisztviselői, lényegében a nagybirtokosság és a nagypolgárság mellé emelkedtek. A hadsereg, a csendőrég és a közigazgatás több kulcspozícióját is a kezükben tartották, maga a kormányzó, Horthy Miklós is közülük került ki. Társadalmi és politikai értelemben nemigen emelkedett, de továbbra is viszonylagos jómódban élt a városi középpolgárság (a kereskedők, középüzemek, bérházak tulajdonosai). Ezek a rétegek azonban csak töredékét tették ki az úgynevezett középosztálynak. Legnagyobb hányaduk beosztott tisztviselő, magánalkalmazott vagy értelmiségi foglalkozású volt, akik közül csak aránylag kevésnek hozott a „Trianon utáni” évtized magasabb jövedelmet, illetve társadalmi emelkedést. A többség életszínvonala csökkent, nagy részüké pedig kispolgári szinten mozgott.

Kiskereskedés

A nem mezőgazdasági kispolgárság az összlakosság mintegy 15 százalékát tette ki. Túlnyomó többségük továbbra is önálló, de legfeljebb csak egy-két tanulóval vagy segéddel, inassal dolgozó kisiparos és kiskereskedő volt. A különböző „altisztek”, a postások, házmesterek, rendőrök és csendőrök e csoportnak csak alig egyötödét jelentették. A kispolgárság erősen rétegzett volt, alsó csoportjait az állandó lesüllyedés veszélye, a felsőket a felemelkedés lehetősége jellemezte.

Lassan, de változott a vidék is, pontosabban a falvak lakói, a parasztság életkörülményei és életviszonyai. Mind anyagi, mind társadalmi és politikai értelemben elsősorban a birtokos parasztság, főleg a közép- és gazdag parasztság emelkedett. Ez a paraszti réteg az, amely már a húszas évek első felében meg tudott erősödni anyagilag, és elért életszínvonalát később is megőrizte. A mintegy 1,5 millió kis-, közép- és gazdag paraszti létben élő az agrárlakosságnak nagyságrendileg egyharmad részét tette ki. A másik kétharmadot a „hárommillió koldust”, az 5 katasztrális hold alatti földdel rendelkező törpebirtokosok, kisbérlők és mezőgazdasági munkások alkották. Földjükből megélni nem tudtak, csupán a legszükségesebb élelmiszereket termelték meg.

A szegényparasztság alsó rétege, a föld nélküli mezőgazdasági napszámosság volt az, amelynek helyzete érdemben semmit sem javult az 1920-as években. A nagyobb közmunkák, mint a Duna-Tisza közi vízügyi rendezés, vagy a csepeli kikötőépítés csak az évtized első éveiben enyhített valamelyest a csoportban folyamatosan jelen lévő nagyarányú munkanélküliségen. A napszámos családok nagy része éhezés nélkül csak úgy volt képes megélni, ha az anya és a serdülő gyerekek is munkát vállaltak, ha egyáltalán kaptak.

Napszámosok

A városi proletariátus az összlakosság mintegy negyedét tette ki. Ezen belül nagyjából 25 százalék volt a jórészt csak átmenetileg városlakó házi cselédek, valamint az ipari és mezőgazdasági munka között „ingázó” napszámosok aránya és szintén 25 százalék a kereskedelmi, közlekedési és egyéb munkásoké. A fennmaradó 50 százalék bányászként, illetve ipari munkásként dolgozott. Ez utóbbi összetétele több szempontból is változott. Az iparszerkezet átalakulása, amely első sorban a vas- és gépipar hanyatlásában, illetve a textilipar előretörésében jelentkezett, azt vonta maga után, hogy a gyári munkásság szakképzett rétegének aránya csökkent, a segéd- és betanított munkásoké pedig nőtt. Ez a női munkásság számarányának mintegy 10 százalékos növekedésével járt együtt. A közvetlenül a trianoni békediktátumot követő évekre jellemző munkanélküliség az évtized második felére ugyan mérséklődött, de teljesen sohasem szűnt meg. E társadalmi réteg élet- és munkakörülményeiben gyökeres javulás nem történt, a reálbérek az 1913-as szint 75-80 százaléka körül mozogtak.

Munkások

A békediktátum és gyakorlati következményei rendkívül brutálisan avatkoztak be az akkor élt magyarok mindennapi életébe, és szakították szét a magyar társadalom tagjai közötti személyes, érzelmi, kulturális és gazdasági szálakat. Mégis: az 1920-as évek második felére kialakult egyfajta társadalmi egyensúly, amelynek az 1929 őszén jelentkező nagy gazdasági világválság vetett véget.