Százhúsz évvel ezelőtt, 1902. október 8-án volt a magyar parlament képviselőházának az újonnan felépült Országházban megtartott első ülése. A Főrendiház 1902. december 22-én ülésezett először az épületben.

Az, hogy a magyar törvényhozás nem állandó helyszínen, egy kifejezetten erre a célra felépített és kialakított épületben ülésezik, már a reformkorban a magyar politizáló réteg egyik legfontosabb kritikája volt a Habsburg uralkodók felé. A magyar követek igényeinek engedve a nádor 1839-ben megbízta Pollack Mihályt, az épülő Nemzeti Múzeum tervezőjét egy Országház-terv elkészítésével. 1843-ban a követek a tervet annak bizonytalan költségvonzatai miatt elvetették, majd 1844-ben úgy döntöttek, nyilvános pályázatot hirdetnek a leendő Országház felépítésének tervére. Ez volt hazánk első versenyalapú állami építési megbízása. A pályázatot kiíró testület Klauzál Gábor kezdeményezésére alakult meg, és tagjai között ott volt Széchenyi István gróf és Szemere Bertalan is. A terveket 1845-ig várták, ám azokat a szabadelvű eszmékért és a polgárosodásért folytatott egyre hevesebb parlamenti küzdelem miatt végül nem tudták elbírálni.

A szabadságharc leverése után 1861-ben hívta össze I. Ferenc József császár az országgyűlést. Az 1861. évi, majd az 1865. évi országgyűlésen több neves építészt felkértek egy ideiglenes képviselőház tervezésére. Az 1865. augusztus 30-án felterjesztett pályázatok közül Ferenc József Ybl Miklós építész terve szerint engedélyezte a képviselőház felépítését. A helyszínt a Nemzeti Múzeum közelében, a Sándor utcában jelölték ki, mivel a főrendiház ülései a múzeum nagytermében voltak. Az Ideiglenes Képviselőházban 1866. április 14-én üléseztek először a képviselők.

Az Országgyűlés a kiegyezés rendszerét megszilárdító Tisza Kálmán kormányzása idején, 1880-ban fogadott el törvényt az állandó Országház felépítéséről. A tervpályázatot lebonyolító testület 1881-ben jött létre a miniszterelnök vezetésével, és olyan személyiségek voltak a tagjai között, mint Andrássy Gyula gróf egykori kormányfő, Tisza Lajos gróf volt közlekedésügyi miniszter, Szeged árvíz utáni újjáépítésének királyi biztosa, Ráth Károly, Budapest első főpolgármestere és Podmaniczky Frigyes báró, a Közmunkatanács alelnöke. A bizottság az 1882 és 1883 között zajló pályázatra beadott tervek közül Steindl Imréét találta a legalkalmasabbnak, aki akkor a Műegyetem építészettörténet-tanára és gyakorló építész volt. Döntő szerepe volt a döntésben Andrássy Gyulának, aki egy, az angol parlamenthez hasonló, neogótikus épületben szerette volna látni a magyar törvényhozást. Fontos szempont volt továbbá, hogy lehetőség szerint magyar építészt bízzanak meg a munkával, illetve hogy az új épület hazai alapanyagokból, berendezése és díszítése során hazai gyártók és iparosok megbízásával készüljön el, ezzel is jelezve a külvilágnak, hogy az önállóságát 1867-ben részben visszaszerző Magyarország képes önerőből egy reprezentatív, a nemzet sajátos jellemzőit felvonultató épület felépítésére.

Miután 1885-ben megkezdődtek az építési munkálatok, Tisza Kálmán vezetésével egy, a beruházás mellett tanácsadói szerepet betöltő testület alakult meg, tagjai között olyan nagynevű politikusokkal és szakemberekkel, mint Darányi Ignác későbbi földművelésügyi miniszter, Fadrusz János szobrász, Lechner Lajos, Szeged újjáépítésének terveit elkészítő mérnök, Szlávy József volt miniszterelnök, Tolnay Lajos, a Magyar Államvasutak első igazgatója és Wekerle Sándor későbbi kormányfő.

Az eredeti elképzelés szerint az Országház legkésőbb a magyar honfoglalás millenniumának évére, 1896-ra készült volna el, de az építkezés elhúzódott, emiatt pedig a millenniumi ünnepségsorozat részeként csupán egy ünnepélyes ülést tartottak a képviselők és a főrendek kupolacsarnokban. 1902 során tudott beköltözni a Házba a hivatal, a könyvtár, és az év utolsó negyedétől az ülések is itt zajlottak már. Az „ország házának” építési munkálatai 1904-re fejeződtek be véglegesen.