Beck Salamon: A köteles részes jogállása

Míg a múlt század nyolczvanas éveinek magánjogi irodalmát nálunk túlnyomó részben az örökjogi (és családjogi) kérdések dominálták, addig újabb jogirodalmunknak éppen az örök-jog a legelhanyagoltabb területe. Ennek a figyelemreméltó jelenségnek oka bizonyára nemcsak abban keresendő, hogy a részleges magánjogi kodifikáczió akkor hosszú időn át állott a törvényelőkészítés előterében. Hiszen a kodifikaczionális igyekezet az utolsó két évtizedben sem lanyhult, sőt még erősebb lett a kódex után való vágyakozás. Inkább hinném, hogy e jelenség oka az utolsó évtizedek sajátságos jogfejlődésében rejlik, amely a jogok internaczionálizálódásának kedvez. És miután ez a szempont sokkal nagyobb mértékben valósítható meg a forgalmi jogokban, az örökjog ellenben természeténél fogva nem lehet az ilyen jog-fejlődés középpontjában, sőt éppen egyéni nemzeti szempontok respektálását tolja előtérbe, így érthető, hogy az újabb jogirodalom művelőinél nem kelt nagyobb érdeklődést. Lehet, hogy valami része van ebben a "szabad jog" iskolájának is, melynek szinte sokkal hálásabb terrénumul kínálkozik az eleven élettel szorosabb kontaktust tartó forgalmi jog, amely sokkal fogékonyabb a radikálizmussal szemben, mint a modernizmusnak minden esetre kevésbé kedvező és végre mégis csak családi és pietási, meg több más ilyen konzervatív szempontot respektáló örökjog, amely szempontokkal a kötelmi jog egyáltalában nem törődik.

És ha még oly helyes is az örökjogi törvényhozás jogpolitikai vezetőszempontját a gazdasági üzem egységének megőrzésében és zavartalan folytatásában keresni és ennek védelmet jelölni meg az örökjogi törvényhozás feladatául, azt elvitatni még sem lehet, hogy minden örökjogi törvényhozás kell, hogy számoljon azzal a szentimentális, vagy bárhogyan nevezzük is, momentumokkal, amelyeknek magában az örökjogi szervezetben mélyre nyúló gyökerük van és minden örökjogi rendszerben is jelentékeny részük lesz.

Nem is volt másként várható, mint hogy ha a jogászegylet örökjogi probléma feldolgozását választja pályakérdésül, úgy azon iskola kell, hogy a csatasorban legelői álljon, melyet bátran nevezhetünk Grosschmid-iskolának. Ennek az iskolának egyik tanítványa szerző is. Logikája, szempontjai, módszere, sőt irályában is rávall a munka Grosschmid tüzetes és megértő tanulmányozására. E mellett azonban a jogfejlődésnek általam fentebb említett iránya, amely a műben nagyobb méltatásban részesül, rögtön elárulja azt is, hogy szerzője a konzervativizmusnak nem nagy barátja és ebben nem követi mesterét. Ez nem azt jelenti, hogy a történelmi jogfejlődés szempontjait teljesen figyelmen kívül hagyja, amint ezt a Freirechtlerek teszik, akik a priori sutba dobnak minden jogtörténelmet. (1. különösen Ernst Fuchs-nak Juristischer Kulturkampfját.) Sőt még annyira sem megy, mint annak idején Dell'Adami Rezső tette nálunk, hanem azt igyekszik kidomborítani, hogy a mai életviszonyok mellett az örökjognak egészen más az ő jogpolitikai hivatása, mint az hajdan volt s ebből a kiinduló pontból teszi vizsgálat tárgyává azon eldöntendő kérdést is, hogyan kell a kötelesrészt, de lege ferenda, szabályozni.

Úgy tudom, hogy a pályázati feltételek követelményeinek lesz eleget szerző azzal, hogy a vitakérdéseknek csak főbb pontjait üti meg, a részletekbe pedig csak egyik-másik kérdésnél bocsátkozik. Ez nem róható fel a munka hibájául, mert kevés szóval is lehet sokat mondani, aminthogy egészen bizonyos, hogy szerző műve sokkal mélyebben megy sok oly vaskos kötetnél, amely az ösmert reczept szerint mondja el a római jog, germán-jog, régi jogunk, külföldi jog stb. idevonatkozó és nem vonatkozó szabályait és a nézete szerinti fejtegetéseit.

Határjárás (ez a szóképzés is rávall Grosschmid plasztikus nyelvezetére) fejezetében a thémához való bevezetést és módszertani kérdést ösmerteti. Utána nyomban rátér az örökösi és hagyományosi jogállás összehasonlítására, amellyel továbbfűzi azon szabályvilág főbb pontjainak ösmertetését, amelyek a problémák gyakorlati jelentőségét foglalják magukban. Érdekesen ösmerteti azon fölfogást, amely a kötelesrész gyökerét a tartási kötelezettségben keresi, sőt tételes törvényhelyekre is rámutat, amelyek ezen felfogást támogatják (gyn. 12. §. BGB. 1969. T. 353. §.). Szerző ezt a felfogást nem teszi magáévá, hanem a kötelesrészt, mint örökjogi igényt fogja fel és vizsgálódásait is erre az alapra helyezi. Ebből következik, hogy az örökjogi politika vezető szempontjainak megkeresése szabhat irányt a kérdés lényegében való állásfoglalásának. Ez a legélvezetesebb része az egész dolgozatnak és nagyon jellemző az a megállapítás benne, hogy a törvényhozások a legfontosabb jogpolitikai kérdéseket (nem a szerző szavai) ftsanda mészárosként intézik el. Nálunk ez különösen így van és az elmúlt esztendők összes törvényalkotásai szolgáltatnak bizonyságot rá, hogy ahol a törvényelőkészítés a jogpolitikát bemondja, ott mindig bajok keletkeznek.

Mikor az örökjogi törvényhozás feladatát az alább említett szempontban látja meg, ezzel természetszerűleg a kötelesrész szabályozásának sorsát is megpecsételte, mert nem képzelhető másként, mint hogy ha az örökjogi törvényhozás főfeladata a gazdasági üzem zavartalan továbbfolytatása, úgy a kötelesrész szabályozása is ezen vezetőszempont respektálása mellett történhetik. Ezt szerző annál is plausibilisebben állithatja be, mert a történeti jogfejlődésnek az ellenkező szabályozás melleit szóló érveit csak abban a gazdasági háttérben tartja indokoltaknak, amelyekben azok voltak. A mai gazdasági rendszer azonban más feladatokat szab.

Kevésbbé sikerültek a vonatkozó dogmatikai fejtegetések az univerzális és szinguláris öröklés fejezetében és különösen az általános szukczesszióval való egybevetés. Két kisebb előkérdés után, amely a kötelesrész különböző alakzatairól szól, tér át szerző azoknak az eredményeknek a probléma szempontjából való értékesítésére, amiket előző vizsgálatai során leszűrt. Részletesen mérlegeli azon szocziálpolitikai, etikai, történeti és dogmatikai érveket, amelyek a kötelesrészesnek az örökössel szemben való viszonyának szabályozásánál döntő jelentőségűek. Az üzemegység vezérszempontjával szemben, amely a kötelesrészes örökösi jogállása ellen döntő súlyú, az örökösi jogállás mellett szól az etikai szempont és a dologi biztonság, valamint a pénzbeli becslés veszélyének szempontja. Szerző az ellenérveknek ténybeli alapját nem vonja kétségbe, de nem akczeplálja azt, hogy ennek az volna a következménye, hogy a kötelesrészes örökösi jogállást kapjon. Szerinte azon elrejtett tendenczia nyilvánul itt meg, hogy a kötelesrészesre kedvezőbb megoldást kell választani. Konklúziója az, hogy ezen jogtechnikai szempontok bármily figyelemreméltók is, de csak másodrendű jelentőségűek. A gyűrű mindinkább szűkebbre szorulván, a dologi és kötelmi hagyomány formái közül kell választania. Itt ismerteti a legatum per vindikationem és damnationemnek a BGB. és T. kodifikálásánál hivatkozott szabályait. Rendkívül behatóan foglalkozik a schweizi törvénykönyv örökjogi intézkedéseivel, amely szerinte a legnagyobb mértékben megvédelmezi a gazdasági egységek együvétartását még az örök-hagyó akaratával szemben is. A schweizi törvény, bár anyagilag jobban (nagyobb mértékben) részesiti a kötelesrészes lemenőt, mint akár a BGB., akár a T., de viszont a mezőgazdasági üzem osztatlan átadásaival az átvevőt gazdasági előnybejuttatja. Szerző nem vonja ugyan a törzsöröklési rendszert vizsgálata körébe, de viszont kiemeli, hogy a készülő kódexnek egyik főfeladata kell hogy legyen az egyke-rendszer meggátlása, amit az üzemnek és különösen a kisbirtoknak osztatlan és még az örökhagyó akaratával szemben való együttartása által vél elérhetni.

Végkonklúziója tehát a kötelesrésznek hagyományi szabályozása olyan ki-terjesztéssel és kautelákkal, amelyek egyrészt nem bénítják meg az örökös akczióképességét a hagyaték kezelése és értékesítése körül, másrészt azonban kellő védelemben részesítik a kötelesrészre jogosult igényeit is. Ezen szabályozás annyira szükségszerű, hogy az "életben (eltekintve attól, hogy 1861. év óta tartó jogfejlődésünknek is megfelel) ellenkező törvényi intézkedés ellenére is érvényesülne. Az ági öröklésnek a T. szerinti szabályozása (1813. §.) is indokolja e rendezést. A bizottsági tárgyalások által elfogadott megoldással szemben, amely az anyagi igazság jelszavára hivatkozva, nem fogadta el a T. azon álláspontját, amely czélszerűségi okokból a hagyományi jogállást kodifikálta, szerző a T. álláspontját tartja helyesnek. Végezetül szerző hat szakaszban foglalja össze propoziczióit, amelyek a fent ösmertetett elvek kodifikálását foglalják magukban.

Ha a Jogászegylet mindegyik pályázata legalább egy ily munka megírására fog impulzust adni, úgy végeredményben jogirodalmunk lesz a versenyek nyertese.