Az utóbbi időben örvendetesen neki lendült a közjogi irodalom terén újabb rendszeres, a magyar közjog egészére kiterjedő mű áll előttünk. Ferdinandy Gejza budapesti egyetemi magántanárnak munkája, a Magyarország közjoga terjedelmes, 825 oldalra terjedő mű: arra talán nagyon is terjedelmes, hogy egyetemi tankönyvnek alkalmas legyen, bár különösen az utóbbi időkben – sajnos- hozzá kellett szoknunk az egyetemi tankönyveknek korábban szokatlan volt terjedelembeli nagy dimenzióihoz. Előszavában Ferdinandy maga is számot vet azokkal a nem csekély nehézségekkel, melyekkel a magyar közjog rendszerét megírónak küzdenie kell. Ő egy általános részre, elemző részre és összefoglaló részre osztja fel az anyagot. Az általános részben a magyar alkotmány történelmi fejlődését, alapvető tanait, főszerveit, jogalkotó tényezőit s a közjog külső forrásait tárgyalja. Az elemző részben az alkotmány jogtételeinek részletes ismertetését adja, vagyis a magyar állam területét, népét, főhatalmának szervezetét s a főhatalom működését. Az összefoglaló részben pedig az állam főszerveinek s az államhatalmi tényezőknek egymáshoz való viszonyát, a magyar korona országainak állami egységét, a magyar állam függetlenségét és nemzetközi jogállását fejti ki. Szerzőnk hangsúlyozza, hogy a magyar közjogban az államhatalom működésének különböző alakjait nem az államhatalom szervezetével s a különböző szervekkel kapcsolatban, hanem attól elkülönítve, önállóan kell tárgyalni, hogy látható legyen: a különböző orgánumok mily módon s mily mérvben vesznek részt az államhatalom gyakorlásában s ezt a felfogást helyeseljük is. De ez az általa követett körülményes beosztást talán mégsem teszi szükségessé. Helyesnek tartjuk szerzőnk ama eljárását is, hogy az ú.n. közös ügyekből kifolyólag az ország törvényhozási, végrehajtási szabadságát megkötő rendelkezéseket az illető államhatalmi ágaknál adja, bár jobb szerettük volna, ha ezeket itt csak rövidebben jelzi s mégis külön összefoglalólag tárgyalja (a jobb áttekinthetés szempontjából) az Ausztriával való közös ügyeket, a mint ez utóbbit közjogi kézikönyveink teszik. Azt hisszük, az is csak előnyére lett volna szerzőnk művének, különösen a jogtanuló ifjúság érdekei szempontjából, ha kevesebbet ad a történelmi fejlődésből.
A sok történeti részlet a mai pozitív jog megismerését mindenesetre nehezíti, illetőleg a művet szükségképp terjengőssé, kevésbé áttekinthetővé teszik. Aztán a hosszu definitiók se előnyösek. Egyébiránt szerzőnk, ki hivatottságát e téren már több művével megmutatta s hosszabb egyetemi tanítói működése is alkalmul szolgált neki a magyar közjog tudományos művelésének követelményeivel tisztába jönni, igen számottevő művel gyarapította közjogi irodalmunkat, mert közjogunk tételeit tisztán igyekszik elénk tárni, sulyt helyez a jellegzetes magyar közjogi vonásokra és mindenütt a magyar jog szigorú elvi álláspontján áll.
