A századfordulót megelőzően a magyar törvényhozásnak nem volt állandó épülete. Ahogy Vörösmarty Mihály írta 1846-ban: „Az országnak nincsen háza.” Amikor 1880-ban, Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején az Országgyűlés két háza törvényt fogadott el az állandó Országház megépítéséről, a Képviselőház a mai Bródy Sándor utcában található, 1865-66-ban néhány hónap alatt felépített ideiglenes Képviselőházban működött, a Főrendiház pedig a Nemzeti Múzeum dísztermében tartotta üléseit. A kormány szándéka az volt a törvénnyel, hogy végre rendezze az állandó Országház régóta húzódó kérdését, valamint hogy a honfoglalás ezeréves évfordulójához, a millenniumhoz közeledve méltó, monumentális és történelmi léptéket sugárzó épület jelképezze a magyar államiságot. A jogszabály az építkezés helyszínéül az akkor Tömő térnek nevezett mai Kossuth teret jelölte ki.

A törvényjavaslat képviselőházi vitájában a függetlenségpárti ellenzék részéről Thaly Kálmán történetíró és költő az ország pénzügyi helyzetére hivatkozva amellett érvelt, hogy inkább 10-20 évvel később építsék fel az Országházat. A Tömő tér helyett a mai Fővám teret javasolta helyszínnek, mert költségesnek tartotta az épületet a Duna áradása ellen védeni. 1882-83-ban pályázat döntött az építendő Országház tervéről. Nagyobbrészt Andrássy Gyula korábbi miniszterelnöknek köszönhetően Steindl Imre neogótikus, azaz a középkori gótikus stílust megidéző terve került kiválasztásra. Az Országgyűlés két háza 1884-ben törvényt fogadott el a tervről.

A törvényjavaslat képviselőházi vitájában a függetlenségi párti Orbán Balázs báró túl költségesnek és üres szimbolizmusnak tartotta tervet. Jobban szeretett volna egy olcsóbb, a meglévő Duna-parti épületek közé jobban illő, neoreneszánsz stílusú épületet felépíttetni. Érvei között szerepelt még, hogy ez a stílus – vagy akár a romantikus irányzat – jobban reprezentálná a magyar történelem dicső időszakait. A mérsékelt kiegyezéspárti ellenzéktől Apponyi Albert gróf ugyancsak pénzügyi szempontból bírálta a tervet. Díszes megjelenését luxuskiadásnak látta. Általában véve azt gondolta, hogy egy ilyen hatalmas épületet csak a gazdagabb nemzetek engedhetnek meg maguknak.

A korabeli sajtó egy része is hasonló érveket hangoztatott. A Vasárnapi Újság melléklete például fényűzőnek nevezte a tervet, s inkább közbiztonságra, igazságszolgáltatásra és közművelődésre költött volna többet. Elvi szempontból is ellenezték az újjáélesztett gótikus stílus alkalmazását, mivel az még a felvilágosodás előttről származik. Végső soron úgy gondolták, hogy nincs itt az ideje az Országház felépítésének, amíg Magyarország teljesen vissza nem nyeri függetlenségét.

A kritikus hangok ellenére az Országház 1904-re felépült. Az építkezés tovább tartott és drágább volt, mint azt a kezdetekkor előrejelezték, valamennyi igazság tehát volt az ellenérvekben. Ugyanakkor az Országház már hosszú ideje az ország talán legismertebb és legkedveltebb épülete, Budapest szimbóluma. Az utókor ma már nem tudná elképzelni az elmúlt száz évet és Magyarország jövőjét sem az Országház nélkül.