„Nincs kétség benne, hogy fejlődésünk sokkal czélirányosabb, szilárdabb és biztosabb leendett, ha a múltat alaposabban ismerjük minden körülmények közt: előnyeivel úgy, mint hibáival.” (A deákmonostori XIII. századi román basilika: székfoglaló beszédül a Magy. Tudom. Akadémiában előadta márt. 5. 1860, 4. p.) – írta Ipolyi Arnold folklorista és művészettörténész, Nagyvárad püspöke, akinek 200. születési évfordulója alkalmából egy kiállítást tekinthetnek meg a könyvtár eligazítójában.

Ipolyi Arnold 1823. október 20-án született Ipolykeszin Stummer Ferenc Hont megyei főszolgabíró és Szmrecsányi Arzénia gyermekeként. Szülei katonai pályára szánták, de Arnold már tizenéves korától nagyobb érdeklődést mutatott a múlt kutatása és a lelkipásztori hivatás iránt. A jó szellemi képességgel megáldott gyermek két évre a papi pályát előkészítő pozsonyi Emericanumba került, majd a nagyszombati líceumban bölcsészetet tanult, végül pedig Bécsben a Pázmáneum papnevelő intézetének hallgatója lett. Ekkor fogalmazta meg első műveit, a „Vallás és művészet", valamint „A magyarok ősvallása" címen. Ipolyi Arnold miután „az egyetemi hittani folyamot” túl fiatalon fejezte be, pappá szentelésére még várnia kellett. Sorsa a magyar történelmet mélyebben kutató Mednyánszky Alajos báróhoz vezette, ahol nevelője lett a báró fiának, Dénesnek. Ipolyi az itt töltött idő alatt olyan olvasmányokra, kéziratokra talált a báró könyvtárában, melyek gazdagították tudását, ösztönözték kutatási kedvét. A Kisfaludy Társaság pályázatát olvasva határozta el, hogy megírja a magyarok mitológiáját. Egyházi pályafutása 1847-ben folytatódott, amikor pappá szentelték, majd az 1848-as események alatt Pálffy Lipót Nándor gróf udvari káplánjaként, gyermekének nevelőjeként működött. Egy évvel később került Pozsonyba az egyház szónokának, majd Zohorra plébánosként. Fáradhatatlanul dolgozott műemlékek feltárásán, illetve rajzban, írásban való megörökítésén, egyházművészeti kutatásait nemcsak itthon, de külföldön is publikálták. 1854 őszén jelent meg a Magyar Mythologia című páratlan műve, amely „a magyar nép ősvallása egész rendszerét, kimutatja annak ezer meg ezer fönmaradt szálait s azt az összefüggését az uj és ó világ egyéb hitregéivel, mely alapvonalaiban mindenütt azon egy emberi lélek törvényeiben leli eredetét” (Vasárnapi Újság, 1886. 28. sz. 446. p.). Később egyre inkább az archeológia felé fordult, mellyel elvetette egy új tudományág, a „régiségtan” magjait Magyarországon. Ipolyi Arnold rabja lett a régmúlt kincseinek, így került egyre közelebb a Szent Korona történetéhez, illetve Mátyás király Corvináihoz is – utóbbiak felkutatásához és hazahozatalához Konstantinápolyig utazott. 1863-ban egri kanonokká, majd 1871-ben Besztercebánya, 1886-ban pedig Nagyvárad püspökévé nevezték ki. Tagja lett a koppenhágai archeológiai intézetnek, itthon pedig a Szent István és a Szent László Társulat alelnöksége mellett, a Magyar Történelmi Társulat alapító elnöki feladatait is ellátta. 1874-től töltötte be a Magyar Tudományos Akadémia igazgatói tisztét, melynek 1861-től volt rendes tagja.

​​​​​Nagy csodálattal fordult a gótika felé, így Tisza Lajossal együtt szálltak síkra az Országház neogótikus stílusban való megépítése mellett. „Szerintök az országháznak olyannak kell lenni, mely a Duna mellett jelképezze a magyar állameszme hatalmát, a magyar alkotmány megdönthetetlenségét. Ezt pedig leginkább lehet kifejezni a góth stilus által, mely az építészeti fenségnek netovábbja s az építészet virágzásának tetőpontja.” (Vasárnapi Újság, 1884. 24. sz.)

​​​​​​Ipolyi Arnold 1886. december 2-án halt meg, élete munkájával felbecsülhetetlen örökséget hagyva az utókorra.