Az elmúlt mintegy 75 év során összesen több mint 1 millió főt számláló, az ENSZ zászlaja alatt dolgozó civil és szakszemélyzet járult hozzá a szervezet béketámogató műveleteinek sikeréhez. Az ENSZ békefenntartó missziói – bár a kezdetektől számos kritika is éri azokat – az elmúlt évtizedek során eredményesen küzdöttek a válság sújtotta régiók legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportjainak védelméért, jelentősen csökkentve ezzel a fegyveres konfliktusok áldozatainak számát.

Az ENSZ békefenntartó és -támogató tevékenysége az elmúlt évtizedek során a világtörténelmi folyamatok alakulásának megfelelően számos elvi és gyakorlati változáson, a hidegháború lezárulta után pedig egy mélyreható reformon is keresztülment. Az alábbiakban e fejlődési folyamat főbb állomásait tekintjük át, valamint bemutatjuk azon köteteket a könyvtár állományából, melyek segíthetnek olvasóinknak a téma mélyebb feltárásában.

A II. világháborút követően a nemzetközi közösség meglehetősen nehezen jutott konszenzusra az egyes szuverén államok között kialakult háborús helyzetek megoldásának lehetséges útjairól. Az ENSZ vezetői azonban következetesen érveltek a nemzetközi együttműködésen alapuló fellépés szükségessége mellett, hiszen már a szervezet 1945-ös Alapokmánya is az ENSZ alapvető céljaként jelöli meg a nemzetközi béke és biztonság fenntartását, és felhatalmazza a szervezetet, hogy „evégből intézkedéseket tegyen a békét fenyegető bűncselekmények megelőzésére és megszüntetésére, a támadó cselekmények vagy a béke más módon történő megbontásának elnyomására, valamint békés eszközökkel, az igazságosság és nemzetközi jog elveinek megfelelő módon rendezze vagy megoldja azokat a nemzetközi viszályokat és helyzeteket, amelyek a béke megbontására vezetnek”.¹ A holtpontról meglepő módon a hidegháború lendítette ki a nagyhatalmakat, és vezette őket arra, hogy elfogadják az ENSZ közreműködését a konfliktuskezelésben. Az atomháború fenyegetése rendszerint ugyanis a kétpólusú világ vezető államait (azaz az USA-t és a Szovjetuniót) óvatosságra intette, ebből következően pedig patthelyzetre ítélte, amikor csak két – elvben független – ország konfliktusán keresztül egymással találta szemben magát. Ezek a megfagyott állások biztosítottak lehetőséget az ENSZ-nek, hogy beavatkozzon ott, ahol mindenki tehetetlennek bizonyult. Mindez pedig a nagyhatalmak számára is kedvező fejlemény volt. Így jött létre a szervezet „első generációs” békefenntartói tevékenysége, amely lényegében a hidegháborús időszakot jellemezte. Ekkor a békemissziók feladata a klasszikus békefenntartásra korlátozódott, azaz feltétele volt a már érvényes tűzszünet, emellett pedig a harcoló felek jóváhagyását is bírniuk kellett. Ebben az időszakban nem alkalmaztak katonai erőt, csak megfigyelő, közvetítő, támogató vagy más technikai jellegű feladatokat láttak el a kontingensek civil és egyenruhás tagjai. A békefenntartás első évtizedeinek átfogó ismertetését nyújtja Rosalyn Higgins United Nations peacekeeping, 1946-1967 című könyve, amely négy kötetben dolgozza fel a témát.

Az első békefenntartást támogató lépést 1948-ban tette meg az ENSZ, amikor létrehozta a Közel-keleti Fegyverszüneti Felügyelő Szervezetet (United Nations Truce Supervision Organization in the Middle East – UNTSO), melynek fő feladata a ma napig, hogy az izraeli határ mentén kötött fegyverszüneti egyezményeket betartassa. Szintén napjaikban is működik a Pakisztán és India közötti konfliktusok helyszínén, Kasmírban elért fegyverszünetet ellenőrző, 1949-ben felállított ENSZ Katonai Megfigyelő Csoport Indiában és Pakisztánban (UNMOGIP). Az első tényleges katonai erőt is felvonultató misszió, Az ENSZ Első és Második Rendkívüli Hadereje (UNEF-I és II) azonban már túllépett az egyszerű megfigyelői feladatokon, és immár tényleges katonai erőt is alkalmazott 1956-ban a szuezi válság megoldására, valamint 1973-ban az egyiptomi és izraeli csapatok szétválasztására. A rendkívüli haderő történetének kutatásához hasznos forrás lehet az 1960-ban kiadott The United Nations Emergency Force: Basic Documents című kötetünk, az első bevetések tapasztalatairól pedig Arthur Lee Burns és Nina Heathcote 1963-as kiadású Peace-keeping by U.N. Forces from Suez to the Congo című mű tartalmaz további adalékokat.

Ezekben az években újabb és újabb megfigyelő és támogató feladatkörrel felruházott missziók utaztak a fegyveres konfliktusok által megtépázott térségekbe: 1958-ban Libanonba, 1960 és 1964 között Kongóba, majd Nyugat-Új-Guineába és Jemenbe (1962-63). Az ENSZ-erők Cipruson (UNFICYP) 1964-től a mai napig a görög-török szembenállás által sújtott szigetországban állomásoznak. Mindezeken túl 1988-ig még négy missziót indítottak az önkéntes alapon szerveződő tagállamok az ENSZ koordinálásával, amelyek mind a hidegháborús elvi alapokon működtek.

Ez a módszertan azonban a kétpólusú világrend megszűnésével működésképtelennek bizonyult. Felismerve a békefenntartási rendszer reformjának szükségességét, Boutros Boutros-Ghali akkori ENSZ-főtitkár megfogalmazta az ún. Békeprogramot (An Agenda for Peace)², mellyel teljesen új alapokra helyezte az ENSZ békefenntartó tevékenységét. Amellett, hogy a preventív diplomácia mellett érvelve a konfliktus-megelőzésre helyezi a hangsúlyt, sokkal összetettebb felelősségi köröket jelöl ki a jövő békefenntartói számára, akinek immár nem csak a béke fenntartása, hanem az aktív beavatkozás is a feladata (pl. tevőleges béketeremtés akár fegyverrel, humanitárius és békeépítő tevékenységek). Ezzel a missziók mandátuma jelentősen kiszélesedett – olyannyira, hogy ma már inkább békét támogató műveleteknek, semmint békefenntartásnak kell neveznünk munkájukat –, ráadásul azzal is szembe kellett nézniük, hogy immár nem biztosítható a harcoló felek általi elfogadottságuk, mint a múltban, ezzel együtt pedig a korábban létező pártatlanság elve sem mindig érvényesült. Az újragondolt béketeremtő hadműveletek száma is jelentősen megszaporodott a nyolcvanas évek végétől, miután azokat már nem csak államok közötti konfliktusokban alkalmazták, hanem polgárháborús helyzetekben és etnikai harcok során is. Az ENSZ békefenntartói tevékenységének reformjával kapcsolatban számos szakirodalom áll az érdeklődő olvasó rendelkezésére. A Peacemaking and Peacekeeping for the New Century és az A United Nations for the 21st Century: from Reaction to Prevention: Towards an Effective and Efficient International Regime for Conflict Prevention and Peacebuilding című kötetek egyaránt a béketeremtés új elvei alapján elemzik az ENSZ előtt álló utakat e területen.

Ennek az időszaknak az emlékezetes háborús vagy polgárháborús gócpontja volt többek között Afganisztán, Pakisztán, Irak és Irán, Namíbia, Angola, vagy Nicaragua, mely országokban mind-mind rendelkezett kontingenssel az ENSZ. A kilencvenes években az öbölháború (1991), a délszláv háború (1991-95), vagy a ruandai népirtás (1994) voltak talán a legvéresebb konfliktusok, melyek kezelésében szintén jelentős szerepet vállaltak a kéksisakos ENSZ egységek, de ebben az időszakban számos afrikai misszió – Szomáliában, Mozambikban, Ugandában – is szerveződött polgárháborús helyzetek megoldása és humanitárius segítségnyújtás céljából. Az ENSZ erők beavatkozására került sor emellett Grúziában, Haitin, Líbiában és Tádzsikisztánban. Ezen időszak békefenntartó munkáját dolgozza fel a The New Interventionism, 1991-1994: United Nations Experience in Cambodia, Former Yugoslavia and Somalia című kézikönyv 1996-ból.

Az elmúlt években sem voltak kevésbé aktívak az ENSZ béketeremtő erői. 2012-ben Szíriában igyekeztek felügyelni az eseményeket, amely azonban a harcok hevessége miatt nem vezetett eredményre. A darfuri hibrid művelet során az ENSZ 13 éven át védelmezte a helyi lakosságot és biztosította a segélyek célba érését, miközben közvetíteni próbált a szembenálló felek között. A jelenleg is működő missziók a nyugat-szaharai régióban, Kongóban, Libanonban, Maliban vagy Dél-Szudánban tevékenykednek, de természetesen a fent említett, évtizedekkel korábban indított műveletek közül több napjainkban is működik (Ciprus, Közel-Kelet, India, Pakisztán). Minden jelenlegi és korábbi békefenntartó és béketámogató műveletről részletesen olvashatnak az ENSZ békefenntartásnak szentelt oldalán: https://peacekeeping.un.org/en, ám ha átfogó szakirodalmat keresnek a témában, haszonnal forgathatják a The Oxford Handbook of United Nations Peacekeeping Operations című kézikönyvet.

Minden kézzelfogható és kevésbé látványos eredmény dacára az ENSZ béketeremtéssel kapcsolatos tevékenységét számos kritika éri. Vannak, akik a misszióban dolgozók elfogultságát, mások a tehetetlenségét, megint mások a műveletek egyre növekvő költségeit kifogásolják. Összességében azonban a számok azt igazolják, hogy emberek százezreinek életét mentették meg az ENSZ égisze alatt tevékenykedő civilek és szakemberek, a békefenntartás költségei pedig messze a háborús kiadások alatt maradnak. Ha szeretnénk állást foglalni a kérdésben, Lise Morjé Howard Power in Peacekeeping című kötetében számos meggyőző érvet és esettanulmányt találunk.

_{1. ENSZ Alapokmány (1945), I. fejezet: Célok és elvek, I. cikk: https://www.un.org/en/about-us/un-charter/chapter-1}

_{2. Magyarul – Boutros Boutros-Ghali: Békeprogram: Preventív diplomácia, béketeremtés és békefenntartás: A főtitkár jelentése a Biztonsági Tanács 1992. január 31-ei csúcstalálkozóján elfogadott nyilatkozatnak megfelelően (534.472 ENSZ KK XII)}