David L. Edgell: Managing Sustainable Tourism: a Legacy for the Future. New York: Routledge. 2020. xiv, 290 p.

Ahogyan a klímaváltozás, a fokozódó urbanizálódás és a globalizáció egyre inkább meghatározza a politikai közbeszédet, úgy kap kiemelt hangsúlyt az emberiség épített örökségének és bolygónk természeti értékeinek megőrzése, ezzel együtt pedig a fenntartható turizmus kérdésköre. A turizmust, a gazdaság egyéb területeihez hasonlóan gyakran ellentétes érdekek mozgatják, és eme ellentétek kibékítése, illetve a különböző érdekek egyensúlyban tartása jelentheti a fenntarthatóság zálogát. A szerző jelen kötetben olyan gyakorlati tanácsokat és tervezési módszereket fogalmaz meg, melyek segítségével összehangolhatók a helyi közösségek, a gazdasági szereplők, a vállalkozások, az állami és önkormányzati irányítás, valamint a tudományos élet szempontjai a turizmus területén napjainkban jelenlévő kihívások (mindenekelőtt a túlturizmus és a globális felmelegedés) kezelése során.

A kötet – melynek immár harmadik kiadását veheti kezébe az olvasó – azon túl, hogy megadja a fenntartható turizmus filozófiai és történeti kereteit, a téma számos releváns gazdasági és társadalmi vonatkozásáról (vidéki turizmus hatásai, a turizmus béke és társadalmi befogadásban játszott szerepe, a fenntartható turizmus „eladhatóságát” segítő marketingeszközök) is áttekintést nyújt. Mindemellett a szerző olyan turizmussal összefüggő új jelenségeket is vizsgál, mint a kísérleti turizmus (rendhagyó helyszínekre irányuló, hirtelen ötlettől vezérelt utazás) vagy az ún. plogging (sportolás közben történő szemétszedés). Végül azt is vizsgálja, hogy hogyan illeszkedik a turizmus fenntartható működtetése a tágabb értelemben vett fenntartható fejlődés globális és helyi célkitűzéseinek sorába, így például az ENSZ milleniumi fejlesztési céljai közé.

A műben számos jó gyakorlatot és kudarcos próbálkozást bemutató esettanulmány is helyet kapott, melynek segítségével gyakorlati megoldásokat ismerhetünk meg a fenntarthatósági szempontok érvényesítésére az iparágban.

A kötet szerzője, David L. Edgell közgazdász, az Észak-karolinai Egyetem professzor emeritusa, a globális turizmus szakterületének jeles kutatója, aki tizennégy kötetet és több száz cikket jegyez a témában, és a múltban az Egyesült Államok Kereskedelmi Minisztériumában miniszterhelyetteseként irányította az ország turisztikai politikáját.

Marcel Jesenský: The United Nations under Ban Ki-moon: Give Diplomacy a Chance. Cham: Palgrave Macmillan, 2019. xiv, 316 p.

A dél-koreai születésű diplomata és hazája egykori külügyminisztere, Ban Ki-moon az ENSZ nyolcadik főtitkáraként 2007 és 2016 között viselte a nemzetközi szervezet politikai értelemben legjelentősebb tisztségét. Az itt bemutatott műben Jesenský Ban Ki-moon egy évtizedes főtitkári tevékenységének vizsgálatán keresztül arra vállalkozott, hogy képet adjon az ENSZ szervezeti megújulását célzó reformtörekvések természetéről, illetve a nemzetközi kapcsolatok 2. világháború után kialakult többoldalú keretrendszerének kihívásairól. Ban Ki-moon főtitkárságának évei számos alkalommal próbára tették a többoldalú kompromisszumokba és a nemzetközi konfliktusok közös megoldásába vetett hitet. Erre az időszakra estek ugyanis többek között az arab tavasz eseményei, a szíriai polgárháború kitörése, Kadhafi líbiai diktátor megbuktatása, az iráni atomalku tető alá hozása, az eddigi legsúlyosabb Ebola-járvány Nyugat-Afrikában, a párizsi klímamegállapodás és a Krím-félsziget orosz annektálása. Mind-mind olyan helyzet, konfliktus, humanitárius katasztrófa, melyek megoldása meghaladja egy-egy ország teljesítőképességét, ugyanakkor a háttérben húzódó politikai-történelmi törésvonalak a közös fellépést is megnehezítik. A szerző – miközben felidézi e 10 év világeseményeinek körülményeit és hatásait – segít megérteni, hogy az ENSZ milyen szerepet játszott e globális jelentőségű történések kezelésében, rámutatva arra, hogy minden kritika, és sokszor felemás eredmény dacára a nemzetközi együttműködésnek és a diplomáciának igenis messzire ható ereje van a konfliktusok megoldása és az emberiség közös ügyeinek előmozdítása során.

Marcel Jesenský egykori diplomata jelenleg történelmet és politikatudományt tanít az Ottawai és a Carleton Egyetemeken, Kanadában. Szakterülete a nemzetközi kapcsolatok, a külpolitika, a diplomácia, az ENSZ és a globális kormányzás.

Lise Morjé Howard: Power in Peacekeeping. Cambridge: Cambridge University Press, 2019. xviii, 257 p.

A Georgetowni Egyetem kormányzástani tanszékének docense legújabb kötetében azt vizsgálja, hogy milyen eszközök és módszerek húzódnak meg az ENSZ figyelemreméltóan eredményes békefenntartói tevékenysége mögött. A nemzetközi szervezet kontingensei jelentős szerepet játszottak az elmúlt évtizedek során a véres polgárháborúk pusztításának csökkentésében azáltal, hogy meggyőzés, pénzügyi ösztönzés és kényszerítés segítségével sikerült elérniük a harcok beszüntetését anélkül, hogy fizikai ellentámadást indítottak volna a konfliktusok kirobbantói ellen. A szerző érvelése szerint ebben rejlik a kéksisakosok sikerének titka: a katonai offenzíva indítása bizonyítottan kisebb hatásfokkal működik a polgárháborús helyzetek megoldásában, mint a meggyőzés és az ösztönzés eszközei, illetve a segítségnyújtás, emellett jelentősen kisebb anyagi ráfordítást is igényelnek.

A kötet húsz év kutatás eredményeit foglalja össze, és számos Libanonban, Kongóban, valamint a Közép-afrikai Köztársaságban állomásozó békefenntartó katonával készült interjút és terepmunka során összeállított esettanulmányt tartalmaz, melyekből a kéksisakosok előtt tornyosuló kihívások is kirajzolódnak. Ők maguk is nagy számban esnek ugyanis áldozatul a szolgálati helyükön jelenlévő erőszaknak, emellett a globális sajtó sem kíméletes velük, mivel az újságírók hajlamosak az egyes békefenntartók által elkövetett ritka visszaélésekre helyezni a hangsúlyt, ugyanakkor megfeledkezni a kézzelfogható eredményekről. Mindezek következtében a közvélemény, ezzel együtt pedig a döntéshozók is gyakran ellenszenvvel viseltetnek az ENSZ békefenntartói tevékenységével szemben, amely a költséghatékonyság ellenére a költségvetési keret további megnyirbálásához vezetett.

A mű arra vállalkozik, hogy a nehézségek bemutatása mellett empirikus módon igazolja a békefenntartás előnyeit a katonai offenzívával szemben, ezáltal pedig lebontsa mindazokat az előítéleteket, melyek az ENSZ missziók működését évtizedek óta körülveszik.

The United Nations and Human Rights: a Critical Appraisal. New York: Oxford University Press, 2020. [ix], 752 p.

A két elismert jogászprofesszor, Frédéric Mégret (McGill University) és Philip Alston (New York University) szerkesztésében megjelent kötet – főként nemzetközi joggal foglalkozó – szerzői az ENSZ emberi jogi tevékenységének intézményi hátterét feltérképezve értékelik a nemzetközi szervezet keretein belül működő rendszer működését, és meghatározzák annak azon elemeit, amelyek reformra szorulnak.

Az ENSZ-en belül a Titkárságon kívül minden fő szerv, mellettük pedig számos kiegészítő intézmény és bizottság rendelkezik több-kevesebb illetékességgel az emberi jogok területén, utóbbiak közül pedig jó néhány foglalkozik az e területen érvényben lévő szerződések betartatásáért. A monumentális kötet egy-egy részt szentel e három nagy intézményi egység emberi jogi munkájának (fő szervek, kiegészítő szervek, bizottságok, illetve ellenőrző bizottságok), a negyedik rész pedig az emberi jogi irányítást és koordinációt, ezen belül pedig elsősorban az emberi jogi főbiztos tevékenységét elemzi.

Az emberi jogok betartatása az ENSZ 1945-ös megalakulása óta a szervezet egyik prioritása a világbéke megteremtésével és fenntartásával együtt, elismerve a kettő ok-okozati összefüggéseit. Nem véletlen tehát, hogy az ENSZ intézményrendszerén belül is ennyire kiterjedt apparátus foglalkozik az emberi jogok különböző vonatkozásaival. Bár az emberi jogok érvényre juttatása mindenekelőtt az állam feladata és kötelezettsége, ám ahhoz, hogy a kormányok emberi jogi szempontból valóban felelősségre vonhatók legyenek, szükségesek azok az ENSZ által kidolgozott mechanizmusok, melyek révén ellenőrizhető a szerződések betartása. Ám – épp a terület kiterjedtsége és kiemelt jelentősége miatt – az ENSZ emberi jogi intézményrendszere olyan sokrétű és összetett lett az idők során, ami sokszor már a rendszer működésének hatékonyságát fenyegeti. Tovább bonyolítja a helyzetet az emberi jogok átpolitizáltsága és az egyes tagországok kormányainak ambivalens viszonyulása az emberi jogi kérdésekhez.

Jelen kötet szerzői megkísérlik kritikai hozzáállással bemutatni az ENSZ vonatkozó intézményeinek funkcióit, eljárásait, eredményességét, valamit egymás közötti viszonyait, ezáltal hozzásegítve a döntéshozókat egy hatékonyabb és erősebb emberi jogi intézményrendszer létrehozásához az ENSZ égisze alatt.

Public Procurement and Human Rights: Opportunities, Risks and Dilemmas for the State as Buyer. Cheltenham; Northampton: Edward Elgar. 2019. XVII, 247 p. (Corporations, Globalisation and the Law)

A jogtudomány egy kevésbé kutatott területével, a globális piacon működő vállalatokat érintő jogi kérdésekkel nemzetközi összehasonlításban foglalkozik az Edward Elgar Kiadó sorozata, a Corporations, Globalisation and the Law, melynek itt bemutatott kötete ezúttal a közbeszerzések és az emberi jogok összefüggéseit elemzi egyes nemzetközi szervezetek és nemzetállamok vonatkozásában.

Az elméleti jogi, illetve gyakorlatorientált esettanulmányokat felvonultató esszéket Olga Marti-Ortega, a nemzetközi jog professzora a Greenwichi Egyetemen és Claire Methven O’Brien a dániai Emberi Jogi Intézet főtanácsadója szerkesztette kötetbe azzal a céllal, hogy a szerzők segítségével feltérképezzék, hogyan járulhatnak hozzá a globális gazdaság igen figyelemreméltó részét (az OECD országok kormányköltéseinek 30%-át) jelentő közbeszerzések a felelős és fenntartható üzleti modellek meghonosításához, valamit az emberi jogi szempontok érvényesüléséhez. A kötet emellett egy új paradigmát is ajánl egy olyan fenntartható közbeszerzés megvalósítása érdekében, amely hozzájárul az ENSZ üzleti és emberi jogi vezérleveinek érvényesüléséhez és a 2030-as fenntartható fejlődési céljainak eléréséhez.

A közbeszerzések rendszere már a nemzeti költségvetésekben játszott szerepe miatt is alkalmas eszköz arra, hogy általuk magasabb társadalmi és fenntarthatósági célokat valósíthassanak meg a döntéshozók, mégis viszonylag új fejlemény, hogy az egyes kormányok beépítik ezeket a szempontokat a közbeszerzési eljárásokba. Korábban ugyanis az ún. tradicionális közbeszerzési elvek kerekedtek felül (korrupcióellenesség, kifizetődőség, eljárási hatékonyság, verseny, esélyegyenlőség stb.), és kezdetben az ENSZ Nemzetközi Kereskedelmi Bizottságának témában zajló tárgyalásai során is vitát generált a zöld közbeszerzés kérdésköre. Ma már ezzel szemben a fenntarthatósági és emberi jogi elvek beemelése a közbeszerzésbe nem vita tárgya: a kérdés ma már az, hogy mindezt hogyan érdemes megvalósítani. A kötet szerzőinek érvelése szerint a közbeszerzések jogának ma már az az elsődleges feladata, hogy egy olyan egységes normarendszert hozzon létre a nemzetközi szervezetek és a nemzetállamok szintjén egyaránt, mely által teljesíthetők a fenntarthatósággal és emberi jogokkal kapcsolatos követelmények.